Címkék
Bármi Áron képkeretező szelleme komótosan kitápászkodott a sírhantból. Úgy nézett körül, mint aki idegen házban riad fel éjjel, és a sötétben próbálja kipuhatolni a tárgyak körvonalait. A Házsongárdi temető elrendezése kicsit megváltozott száz év alatt, mióta a képkeretező örök nyugalomra tért. Legalábbis akkor erősen úgy tűnt, hogy örök lesz a nyugalom. A mennyországban azonban egy apró ügyviteli hiba történt, ami miatt a képkeretező lelke visszatért kísérteni. A nyilvántartást végző angyal, hogy jobban eltöltse az örökkévalóságot, lapozgatni kezdett a Nagy Könyvben, és olvasgatta az üdvözültek élettörténetét. Bármi élete azonban nem tűnt túl izgalmas olvasmánynak, így az angyalka belealudt. Könyökével meglökte az aranytintatartót, és a tinta elöntötte Áron életének oldalát. Kiesett a nyilvántartásból, s mivel a pokolban sem volt számon tartva, lelke visszatért a földre.
Bármi lelke bolyongott a sírhantok között.
Hajnal felé járhatott az idő, mert a nagyvárosi fények még nem hunytak ki, de az éj homálya már foszladozni kezdett. A képkeretező lelketlen, hideg tekintete az idegenül festő városképen valami biztos pont után keresgélt. Távolabb egy nagy fénylő keresztet pillantott meg, mely kiemelkedett a kuszán elterülő házak között. A kereszt látványa bizalmat ébresztett benne, ezért elindult felé. Bár messzebbről a városkép ismeretlennek tűnt, ahogy kilépett a Házsongárdi temető utcájára, már derengeni kezdett valami. El is indult a főtér felé. Ahogy odaért, szemével kereste Fadrusz művét, de a főtér be volt deszkázva. Úgy festett, mint valami hatalmas gyufás skatulya, közepén a szoborcsoport pedig, mint valami formára szabott kartondoboz egy karácsonyi ajándékhoz. A Szent Mihály templom tornya ellenben ugyanolyan karcsún nyúlt az ég felé, mintha valami gigantikus varrótű akarna beledöfni egy végtelen kék szövetbe. A templom bejáratánál oldalt, kissé távolabb egy koldus ült a földre kuporodva. Csíphette a reggeli hideg, mert összehúzta magán a kopott, elnyűtt kabátot. Egy vörös, fekete csíkos sál volt a nyaka köré tekerve, ami valahogy nem illett a koldus szürke, vásott ruházatához. A várossal együtt ő is ébredezett. Kotorászni kezdett a zsebében, majd kisvártatva elővett egy gyűrött, fehér cigarettás dobozt, melyben alig volt már pár szál füstszűrő nélküli törődött darab. A szájába tett egyet, elővette a gyufát, és komótosan rágyújtott. A füst vékony erekben szállt felfele, a templom tornya felé.
A hajnali csendet viháncoló diáklányok hangja törte meg, akik a téren vonultak át, mintha csak jelezték volna vidám csivitelésükkel, hogy a város végképp felébredt. Egyre több gépkocsi hajtott tovább az utakon, elhalkuló motorhanggal. A trolik is egyre sűrűbben jártak. Tovább haladt Bármi Áron Mátyás szülőháza felé. A kövezett úton fölfelé tántorgott egy borgőzös egyetemista, aki feltehetően egy átmulatott éjszaka után botorkált hazafele. Magában mormogott valamit: „Édesanyám, drága kedves szülőanyám! Főzzél nekem körmörpölköltet, körömpörmölköltet, prömpölöm-költet… Vagy tudod mit, inkább főzzél pálinkát!”
A Karolina térhez érve megpillantotta a koldusokat, akik a barátok temploma előtt az oldalhajó bejáratánál várták a napi elemózsia kiosztását. A tér maga üres volt, csupán egy gyalogos vonult át rajta. A reggeli szellő egy összegyűrt füzetlapot görgetett tova, mint valami apró ördögszekeret. A templom oldalhajójának ajtaja megnyílt, és két barát jelent meg rajta, akik hozzáláttak a napi fejadag kiosztásához. A kéregetők úgy tülekedtek, civakodtak egymással, mint valami verebek a földön heverő morzsaszemek fölött. A két barát azonban mennyei nyugalommal (vagy inkább egykedvűséggel) az arcán végezte napi megszokott feladatát. A Malomárok utcára kiérve a képkeretező értetlenül bámulta a fényes tükörépületeket. A bankok, mint az újkor katedrálisai büszkén feszítettek sorban egymás mellett. A katedrálisok papjai, a bankárok pedig ki-be járkáltak a füstös üvegajtókon. Úgy néztek ki, mint akit most húztak elő egy márkás ruhás-üzlet kirakatából.
A Széchenyi tér felől hatalmas acsarkodás, dudaszó tetézte az amúgy is zajos forgatag lármáját. Nem tudni honnan, egy szekér hajtott ki az egyik mellékutcából, holott neki nem lenne szabad a város központjában közlekedni. Egy troli szembe jött vele, mire a ló annyira megijedt a hatalmas vasszörnytől, hogy hátrahőkölt és megtorpant. Többet nem akart mozdulni se jobbra, se balra. A kocsis egy kerek kalapos cigány volt. Elnyűtt, szürkévé fakult inget és egy foltos barna mellényt viselt. Nagy harcsabajusza idegesen rángatózott, miközben a lovát átkozta, ostorcsapásokkal adva hangsúly mondandójának: „…Hogy á szíved legyen szábádnápos!!!”
Áron egykedvűen fordította el szellemfejét a nem mindennapi látványtól, és a híd felé vette az irányt. Ahogy az ismerős folyót nézegette, lent a Szamos jobb partjánál észrevett egy horgászt. Épp a csalival bíbelődött, de valami miatt sehogy sem tudta a horogra fűzni. „Na ugyan, mit is foghatna a szerencsétlen ebben a vízben, hiszen majdnem olyan sötét a színe, mint egy csésze feketének” – gondolta magában Bármi. Csak most tűnt fel neki, hogy rohanó forgatagban, nagyon ritkán hall egy-egy magyar szót. Nem tudta ezt mire vélni, de nem is tulajdonított már neki nagy jelentőséget. Kísértő lelke lassan belefáradt a nyüzsgésbe. A fények már rég kihunytak ugyan, de innen már szabad szemmel is jól kivehető volt a hatalmas kereszt, ami egyre furább alakot öltött, ahogy közeledett hozzá.
"Kereszt" a Fellegvár tetején
A Fellegvár lábához érve meglátta a felfele kígyózó lépcsőt, és rálépett. Oldalt, mint valami őskori barlangok ásítottak a földbe vájt üregek, melyekben a hajléktalanok szoktak éjszakázni. Az egyik kotorékból egy albérlő hátrált kifele. Bozontos, tépett szakálla, deresedő göndör haja rendetlenül csüngött alá. Már majdnem felért, amikor megtorpant kissé, és alátekintett a városra. Ismét az a fura érzés lett úrrá rajta, ami a temetőben, csak ha lehet, most még idegenebbül festett számára a város. Úgy tűnik Kolozsvár kincsei jelentős részét elprédálták. Talán azért történhetett meg ez, mert a hétpecsétes kincset őrző bástyákból egy sem maradt.
Itt-ott még felfedezett ismerős épületeket. A Szentmihály templom tornyát ismerte fel újból a leghamarabb. A többi templomtorony is reményt sugallva mutatott az ég felé a zajos forgatagban. Lehangolva, egykedvűen, Bármi Áron továbbment. Tovább kell menni, utat kell törni valahogy a kereszt felé. Pár lépés után már ott is volt amellett a valami mellett, amit keresztnek gondolt. Egy hatalmas szoknya fölött valami fémszerkezet volt az, amit messziről annak hitt. Hát már ez sem az igazi? Hát már minden formátlanná vált ebben a fura világban? Semmi nem hasonlít arra, ami egykor volt?
A képkeretező egyet legyintett: „Már a múlt sem a régi!” Majd hirtelen újból a mennyben találta magát. Szent Péter épp a mennyei írnokot korholta: „Kisangyalom, te itt alszol?” Közben tógájával itatta fel a kiömlött tintát, és bosszúsan megparancsolta az angyalnak, hogy haladéktalanul hozza helyre a hibát, amit okozott. Hiába, a mennyországban nem lehet hibázni.
