Szilánknyi mennyország Kispetriben
Kalotaszeg felső csücskében Nagypetri, Sztána, és Váralmás határában fekszik egy kis település, mely szinte alig látható a térképen. Kispetri a nyolcvanas évek végén rákerült a falurombolás listájára. Ceausescu tervei szerint 2000-ig Románia több mint 13 ezer falujából 7-8 ezret fel kellett volna számolni. Ha az őrült diktatúra még pár évig folytatódott volna, mára a völgyben elterülő kis település helyén csupán szántóföld lenne. A faluban fél évszázada még majdnem ezer ember élt, mára ez a létszám 120-ra csökkent.
A templom a település központja, szíve. Három és fél évig dicsértem az Urat itt. Pár év eltelt, mióta más gyülekezetbe hívtak, de most, hogy egy látogatás erejéig visszatértem, eszembe jutott az első találkozásom a kispetri emberekkel. A bemutatkozó istentisztelet után odajött hozzám Kalló Bandi bátyám, az akkori kurátor:
– Tiszteletes úr, télen fogja rövidebbre a prédikálást, mert fázunk. Nyáron aztán beszélhet, ameddig akar, mert úgyis alszunk.
A nagyobbik lányommal, Julikával látogattam el a faluba. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, rögtön odaszaladt a pót-nagyijához, Kati nénihez, aki épp a kapuban beszélgetett a szomszéd asszonnyal. Kati néninek nem lehetett gyereke. Talán ennek is köszönhető, hogy úgy vonzza a gyerekeket, mint a mágnes. Julcsira is sokszor vigyázott, és nagyon jól egyeztek ők ketten. Amíg Kati néni rajzolta a varrottast, addig Juli színezte a kifestőt. Mint két piaci kofa, úgy beszélgetett a pár éves gyerek és a nyolcvanéves öregasszony.
Egybeforrt sorsok
A szomszédban cigány család lakott. Nagy gazdák voltak, majdnem húsz tehenet tartottak. Árpinak hívták a családfőt, gyakran leültem sakkozni vele a hosszú téli estéken. Nagyon jól játszott az öreg, mindig ő nyert. Felesége remekül főzött. Náluk ettem először életemben pacallevest. Sajnos a férfi nagyon korán elhunyt, alig ötvenegynéhány esztendősen. Halála után felesége Magyarlónára költözött a gyerekeihez.
Megdöbbentő, hogy egy ilyen kis faluban mennyire eggyé tud forrni az ember sorsa az ott élőkkel. Minden betegségük, minden problémájuk úgy érintett, mintha a saját hozzátartozóim gondja lett volna. Amikor valamelyikük kórházban volt, vagy ágynak esett, amint tehettem, meglátogattam. Előfordult az is, hogy ez a látogatás az utolsónak bizonyult. Gazsi István élete utolsó fél évét nagybetegen, ágyban töltötte. Nagy nótafa volt, rengeteg dalt, köszöntőt ismert. Elmentem hozzá egy este, hogy lássam, javul-e az állapota. Vele nem tudtam beszélni, mert aludt. Látszott, hogy nagy fájdalmai vannak, nyugtalanul hánykolódott. Felesége és a rokonság ott volt mellette. Beszédbe elegyedtünk, és hogy haszna is legyen az eltöltött időnek, kukoricát fejtettünk. A beteg még nyughatatlanabb lett, így a férfiakkal kiszorultunk a konyhába. Az asszonyok mondták, hogy egyre romlik az állapota István bácsinak, így gondoltam, jó, ha imádkozom érte. Ágya mellett megállva kértem az Úristent, hogy enyhítse a szenvedését. Erősítse meg, vagy ha más az ő akarata, akkor enyhítse utolsó óráit. A faluban gyakorlatilag csak a templom mellett van jele a rádiótelefonnak. Elmentem hát, hogy felhívjam a fiát, aki Kolozsvárt él. Elmondtam neki, hogy az édesapja talán az utolsó óráit éli. Alig fejeztem be a beszélgetést, már hozták is az öreg halálhírét.
A jó pásztor ismeri az ő juhait
A falu közigazgatásilag a Váralmási Polgármesteri Hivatalhoz tartozik, de azért van bíró (aki tulajdonképpen a falut képviseli a váralmási helyi tanácsban, de Petriben akkor is ő a bíró). Debreczeni Pali bátyámmal jól tudtunk együtt dolgozni, meg persze tréfálkozni is. Többnyire nyáron látogattam haza a szüleimhez, majdnem kétszáz kilométerre, Margittára. Ilyenkor mindig ezt mondta nekem:
– Aztán hozzon nekem otthonról egy fagylaltot, tiszteletes úr!
Egyik esztendőben szülinapomra hűtőládát kaptam, és mikor visszajöttem otthonról, az első utam hozzá vezetett. Megálltam az ajtóban, s csak annyit mondtam:
– Na, Pali bátyám, meghoztam a fagylaltot! Az öreg nagyot kacagott, de kicsit restellte is magát.
Az ő házától nem messze van egy kis forrás, betonkeret övezi, ide járnak le az asszonyok szőnyeget mosni, ruhát öblíteni. A vezetékes vizet pár hónapja vezették be csupán, így az automata mosógép használata még nem terjedt el.
Nem messze van az egyházfinak a háza. Ő segít a lelkésznek a kétkezi munkálatokban. 2006 októberében ketten főztük az egyház pálinkáját Istvánnal. Utánam a szebeni juhászra került sor, és mivel vele is jól egyeztem, azt mondta, hogy maradjunk még kicsit, mert sütni akar valami húst a szabad ég alatt. Természetesen juhhúst sütött tárcsán. Miközben jóízűen falatoztunk a zamatos húsból, megkérdeztem, hogyan tudja megkülönböztetni a juhokat? A saját juhai mellett ugyanis a falu bárányaira is ügyelt, városi gyerek lévén nehezen tudtam elképzelni, miként tartják számon őket. Elmondta, a falubeliek megfestik ugyan a jószágokat, hogy megismerjék a sajátjukat, de ő több mint ezer juhot meg tud különböztetni jel nélkül is. Azóta teljesen másként prédikálok arról az igéről, hogy: a jó pásztor ismeri az ő juhait.
Én és a kisöcsém
A parókia mellett kút áll, mely valamikor a papi lak udvarán belül volt a harmincas, negyvenes évek környékéig. Akkor még rengeteg tehén és bivaly volt a faluban, a parókia mellett jött haza a csorda. Az ivóvizet nem lehetett elzárni a jószágoktól, így állandóan a parókia udvarán itattak a csordások. A pap ezért úgy döntött, hogy a kerítést újraépíti, és azon kívül hagyja a kutat, hogy szabadon hozzáférhessen, aki akar.
Annakidején még természetesen én is innen vittem be vizet. Egyszer, amikor öcsém nálam vakációzott, reggel korán kiment a kútra vízért. Ott találkozott Miklós bácsival, akit a második világháborúban elkapott egy gránátszilánk, és mindkét keze lebénult, csak a karját tudta mozdítani, az ujjait nem, igen esetlenül mozgott. Rengeteget járt a kútra vízért. Aznap épp a sztánai barátomat kellett helyettesítenem, és mivel öcsém nagyon hasonlít rám, Miklós bácsi, mint nagyon sokan mások is, összetévesztett minket.
– Maga temet Sztánán, tiszteletes úr? – kérdezte Miklós bácsi.
– Nem, a bátyám temet, én a tiszteletes öccse vagyok – válaszolta öcsém.
– Hogy, akkor nem lesz temetés?
– De igen, lesz! De én nem a tiszteletes vagyok!
– Akkor a sztánai pap fog temetni?
Végül öcsém belefáradt, és azt mondta:
– Nem, én fogom eltemetni az elhunytat.
Azóta sem fáradozik a magyarázkodással, ha valaki megkérdi tőle: „hogy van, tiszteletes úr?”, akkor ő csak ennyit mond: „köszönöm, jól, és a család is jól van”.
Mosás a forrástól az automatáig
Az asszonyok a forrás helyett ma már a parókiára járnak mosni
Bántó Tamás Szilveszter, a mostani lelkész fogad a parókián. Elmondja, hogy a faluban most már körülbelül 110 személy él. Mivel a Kolozsváron élő elszármazott fiatal családok is részt vesznek az egyházi közteherviselésben, ők is benne vannak az egyházi nyilvántartásban. Velük együtt sincs azonban 135 léleknél több a gyülekezetben.
Beszélgetés közben Anna néni, a kántornő jött mosni. Szilveszter megsajnálta az idős asszonyokat, kik télen-nyáron, esőben-fagyban is a forráshoz jártak le öblíteni. Meggyőzte a presbitériumot, hogy vegyenek az egyház pénzéből automata mosógépet. Ezt elhelyezték a kazánházba, és most ide járnak az asszonyok mosni. A lelkész előkészíti a gépet, beleteszi az öblítőszert, mosóport, a többi az asszonyok, pontosabban a mosógép dolga.
A tiszteletes asszony, aki maga is lelkész, belép a konyhába, és csatlakozik hozzánk, harmadik gyerekükkel a karján. Ő mesél arról, hogy az asszonyokkal szerda esténként varróházat szerveznek, télvíz idején. Az imaterembe gyűltek össze az asszonyok, és eleinte valóban hozták magukkal a varrást. A tiszteletes asszony igét olvasott, és énekeltek, beszélgettek. Időközben a varrás elmaradt, de a bibliaolvasás, énektanulás nem. Sőt még bibliai vetélkedőt, különböző játékokat is játszanak minden alkalommal.
Egy olyan faluban, ahol nincs orvosi rendelő, iskola, posta, patika, vagy bármilyen más hivatalos intézmény, csupán a parókiához fordulhatnak az emberek. Vajon azok közül, akik csupán torz tükröt tartanak az egyház elé, hányan lennének képesek arra, hogy szilánknyi mennyországot őrizgessenek az Isten háta mögött?
Búbos kemence
A reménység soha nem szégyenít meg
Végül meglátogattam régi szomszédomat, Marci bácsit. Bármilyen kerti szerszámra volt szükségem, mindig hozzá folyamodtam. Egy ősszel, szüret után megkérdeztem:
– Marci bátyám, hány liter bora lett?
– Amennyi hordóm volt – válaszolta az öreg tréfásan.
– Eddig két emberről tudok, aki vízből bort csinált: Jézust, meg Marci bátyámat! – ugrattam én is az öreget.
A parókiáról hazafelé indultam, a lányommal együtt. Ahogy távolodtunk, egyre élesebbé vált: mintha e kis település sorsa egybeforrt volna a magyarság sorsával. Egyre fogyunk, apadunk, néha a reménység is megtörik a szívünkben, de azért hisszük, és valljuk, hogy nem veszünk el. Így válhat minden kis erdélyi település reménység szigetté, még akkor is, ha sokan lemondtak már róla.
www.szabadsag.ro
