Senki sem akar erőltetett egyházmegyei határmódosítást

Bánffyhunyadon iktatták be tisztségébe a nemrég megválasztott kalotaszegi esperest január 27-én. Vincze Minya István nyárszói-sárvásári lelkipásztort az egyházmegyei közgyűlés tavaly november 26-án választotta esperessé. A mandátum csupán jövő év végéig tart, mivel ekkor kerül sor az egész erdélyi református egyházkerületben a tisztújításokra. Az ünnepi istentisztelet keretében beiktatták továbbá az egyházmegyei főjegyzőt, a missziói előadót, számvevőt és a póttanács tagokat. Istentisztelet után közgyűlésre került sor, ahol többek között a kalotaszegi egyházmegyei határmódosítás kérdése is napirendre került.

Az ünnepi istentiszteleten a helybéli lelkipásztor, Kusztos Tibor hirdetett igét, az eseményen az egyházmegyei közgyűlés tagjain kívül részt vettek a helybéli gyülekezeti tagok és más településről érkezett hívek is. Az igehirdetésen a lelkész utalt az ökumenikus imahétre, mely jelenleg a világ keresztyén gyülekezeteiben zajlik kiemelve, hogy az egység csak Isten lelke által valósulhat meg. A keresztyén egyházak közös pontjaira utalva beszélt az úrvacsora sákramentumáról, mely minden felekezetben központi helyen áll, még akkor is, ha más a dogmatikai megközelítése. Napjainkban nagyon sok hatás éri nem csupán az egyházat, hanem a társadalom minden egyes tagját. Az egységet a kapcsolatok szintjén is nehéz megvalósítani, nem csupán az egyházban – hangzott el. Az ünnepi istentisztelet keretén belül a bánffyhunyadi kórus adott elő kalotaszegi népdalfeldolgozásokat.

Istentisztelet és a közgyűlés megalakulása után első napirendi pontként sor került a beiktatásra. Mint rangidős lelkipásztor, Czikó Sándor gyalui lelkész iktatta be esperesi tisztségébe Vincze Minya Istvánt. Az esperes az eskütétel után kifejtette, hogy e tisztség betöltését elsősorban a szolgálatban látja, és kéri a kollégákat, hogy segítsék őt a szolgálatvégzésben. Ezután az esperes beiktatta tisztségébe a többi személyt, akiket a csonka ciklusra valamilyen tisztségbe megválasztottak.

A közgyűlés a hunyadi gyülekezeti teremben folytatódott, a tavalyi költségvetések elfogadásával. Mivel az egyházmegyei kerületi képviselő tisztsége nem dőlt el, ezért erre a tisztségre új választást rendelt el az egyházkerület. A választás idejére az esperes felfüggesztette a közgyűlést az egyházi rendszabály szerint. A szavazatok leadása után a választási bizottság elnöke, Kusztos Tibor felolvasta a választási jegyzőkönyvet, melynek értelmében minden szabályszerűen zajlott, és a közgyűlés Papp Hunor sztánai lelkészt választja meg kerületi küldöttnek, aki a fellebbezési határidő lejárta után töltheti be jogerősen a tisztséget.

A közgyűlésen szó esett a kórházlelkészi állás létrehozatásáról Bánffyhunyadon, mely törekvés mindezidáig különböző okok miatt meghiúsult. Kusztos Tibor lelkipásztor elmondta, hogy rendszeresen el szokott látogatni a kórházba, sőt a legátus is mindig végez szolgálatot sátoros ünnepek alkalmával, de mivel az egész egyházmegye területéről érkeznek betegek, nagyon jó ötletnek tartja, ha végre sikerülne a kórházlelkészi állást állandósítani. Az esperes szerint nem lesz könnyű feladat a válságban új lelkészi állást beindítani, de szerinte sem szabad lemondani az ügy kivitelezéséről.

A napirendi pontok között szerepelt a határmódosítás kérdése is. Vincze Minya István esperes felolvasta az egyházmegyei közgyűlés döntését, melynek értelmében a Kalotaszegi Református Egyházmegye szívesen befogad minden gyülekezetet, aki önként és jó szívvel akar csatlakozni az egyházmegyéhez, de a bánffyhunyadi központot nem kívánja sehova áthelyezni. Az igazgatótanácsi határozatot a közgyűlés egyhangúan megerősíti.

Közgyűlés után Vincze Minya István esperes és Papp Hunor nyilatkoztak a határmódosítással kapcsolatban. Az esperes elmondta, hogy a kalotaszegi egyházmegye egyhangúan kifejtette véleményét a közgyűlésen azáltal, hogy megerősítette a vezető tanács határozatát, melynek értelmében szívesen befogadnak minden olyan gyülekezetet, amelyik a kalotaszegi tájegységhez tartozik, de nem része az egyházmegyének. Fontosnak tartja, hogy ezek a gyülekezetek jó szívvel, és mindenféle kényszerítés nélkül csatlakozzanak. Azt is megerősíti, hogy az egyházmegye nem szeretné elköltöztetni a székhelyét Bánffyhunyadról, hisz mindig is itt volt az egyházmegye, de az egész Kalotaszeg központja is.

Papp Hunor sztánai lelkipásztor szerint a Kolozsvár közvetlen vonzáskörében levő gyülekezetek azért nem szeretnék, ha csatlakozásuk esetén Bánffyhunyadon maradna a központ, mert a megyeszékhelyhez vannak kötve adminisztratív szempontból. Figyelmeztet azonban arra, hogy jelenleg több gyülekezet is létezik, amely a kalotaszegi református egyházmegyéhez tartozik, de közigazgatásilag Zilah a megyeszékhelyük. Az Almás völgyében levő gyülekezetek évtizedek óta Bánffyhunyadon intézik egyházi ügyeiket, az állami adminisztrációt pedig Zilahon. Papp Hunor hangsúlyozta, hogy a kalotaszegi egyházmegye nem életképtelen, hiszen a tavaly ez volt az egyetlen olyan egyházmegye az erdélyi református egyházkerületben, amely mindenféle tartozását rendezte. Nem látja értelmét az erőltetett határmódosításnak, hiszen senkinek nem lenne haszna abból, ha ráerőltetnék egyik vagy másik gyülekezetre azt, hogy más egyházmegyéhez tartozzon. Hozzáfűzte: bár a fiatalabb lelkészek nagy része Kolozsvárhoz kötött, többen hétköznap itt élnek a családjukkal, mégsem tartják fontosnak azt, hogy a kényelem miatt lemondjanak Kalotaszeg központjáról. Ha ez megtörténne, akkor a kalotaszegi emberek életében is törés állna be a több évszázados tradíció megszűnésével.

A határmódosításokról még hivatalosan nem esett szó, de évek óta lehet hallani ennek a tervezgetéséről. A Kolozsvár vonzáskörzetében levő gyülekezetek nem szívesen váltanának egyházmegyei székhelyt, a kalotaszegiek pedig a hagyományhoz való ragaszkodásból nem szánják magukat erre a lépésre. Kérdés, hogy sikerül-e olyan döntést hozni, mely mindenkinek megfelelne.

Kell-e módosítani a kalotaszegi eme határát?

Csütörtökön, a rendkívüli egyházmegyei közgyűlésen a csonka ciklusra megválasztott tisztviselők tették le az esküt Bánffyhunyadon. A közgyűlés után az Agnus rádió riportere, Kiss Gábor beszélgetett el Vincze Minya István esperessel és Papp Hunor kerületi küldöttel. (vágatlan)

Kell-e határmódositás? by hover

Újabb akadályok az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatában

Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása továbbra sem zajlik zökkenőmentesen, bár az utóbbi időben keveset hallhattunk a folyamat menetéről. Alig egy hónapja, Sepsiszentgyörgyön robbant ki ismét heves vita a visszaszolgáltatott egyházi ingatlanokkal kapcsolatban. A korrupcióellenes bizottság magánszemélyek részéről érkezett feljelentés következményeként perli a Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatásában részt vett Markó Atillát, az akkori és mostani kisebbségügyi államtitkárt, illetve Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori jogtanácsosát. Mindketten a restitúciós bizottság tagjai voltak 2002-ben, amikor a református egyház visszakapta az iskolaépületet.

Az egyházi földek és ingatlanok visszaszolgáltatása szinte mindenhol akadályokba ütközik, az önkormányzatok többnyire a kivárásra játszanak, mivel nem reagálnak a benyújtott kérésekre.

A kollégium ügye vegyes indulatokat ébresztett fel a sepsiszentgyörgyi tanács tagjai között, bár a legtöbben megegyeztek abban, hogy az állam nem formálhat jogot az épületre. Antal Árpád József, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az egyház jogosan kapta vissza az épületet, és a román állam jogtalanul indított pert a restitúciós bizottság egykori tagjai ellen. A városi tanács szinte egyhangúlag amellett szavazott, hogy az önkormányzat álljon el a pertől. Egyedül a liberális Ioan Nicolae tette le a voksát amellett, hogy az önkormányzat lépjen  perbe, de az ő álláspontja szerint sem az államot, hanem a helyi önkormányzatot illeti az épület.

A 2002-ben visszaadott iskolához tartozó lakrészeket az állam magánszemélyeknek adta el. Néhány tulajdonos jelentette fel a restitúciós bizottság egykori tagjait, akiknek a feljelentés nyomán zárolták személyi vagyonukat. A vád közérdek ellen elkövetett, rendkívül súlyos következményekkel járó hivatali visszaélés, melynek következtében az állam 1,3 millió eurós kárt szenvedett. Az eredeti – magyar nyelvű – telekkönyvben az épület úgy szerepel, mint az ev.ref (evangéliumi református) egyház tulajdona, sőt még az államosítási dekrétumban is úgy tüntették fel az épületet, mint ami a református egyház tulajdonát képezi (apartine bisericii reformate). A per – mely sokak szerint veszélyes precedenst is teremthet, s melynek következtében újraindulhat a visszaállamosítás folyamata – január végén indul.

Sajnos nem egyedi esetről van szó, hisz a legtöbb esetben a bukaresti bizottság, és a helyi önkormányzatok is újabb és újabb akadályokat gördítenek a visszaszolgáltatás folyamata elé. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az eredeti telekkönyvek sok esetben teljesen eltűntek, vagy „véletlenül” épp ott rongálódtak meg, ahol fontos adatok szerepelnek (például a topó szám), továbbá hogy az egyházaknak maguknak kell bizonyítaniuk az államosítás tényét.

Az ingatlanok visszaigénylése az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Hivatalán keresztül történik. Ide érkeznek be a kérések, melyeket a püspökség továbbít a bukaresti bizottság felé. Két fázisban zajlott a visszaigénylés, melynek következtében mintegy kilencszáz épületre formál jogot az egyház. Tamás Emőke egyházkerületi jogtanácsos elmondása szerint 2003-ban körülbelül ötszáz, míg 2006-ban mintegy háromszáz kérvényt nyújtott be a püspökség, melynek következtében csupán az épületek egyharmadát kapták vissza az egyházak.

A földek visszaigénylése a helyi önkormányzatoknál zajlik, ide kell benyújtaniuk az egyházaknak a kérvényeket. Az önkormányzatok azonban az esetek kilencven százalékában elhúzzák a jogi procedúrát, és hónapokon keresztül hagyják válasz nélkül a beérkezett kérvényeket, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy harminc napon belül kötelesek minden beérkezett iratra válaszolni. A legközelebbi táblabíróságon perbe lehetne ugyan fogni az önkormányzatokat, de a legtöbben nem akarnak ujjat húzni a polgármesterrel, vagy pedig egyszerűen irtóznak a pereskedéssel járó jogi huzavonától.

A többi történelmi egyház esetében sem lehet zökkenőmentes visszaszolgáltatási folyamatról beszélni. A legnehezebb helyzetben talán a görög katolikusok vannak, hiszen templomaikat is elvesztették. A 95/2000-es rendelet mely az 1945. március 6. és 1989. december 22. között elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, hangsúlyozza, hogy csak olyan épületeket lehet visszaigényelni, melyek nem templomok (altele decât lacasele de cult). Ennek következtében a görög-katolikus hívek nem is igényelhetik vissza ezeket az épületeket, ami sokszor ölre menő konfliktust okozott köztük és a templomaikat használó ortodox egyháztagok között.

Az ortodox egyháznak a látszat szerint nem kell hasonló gondokkal küzdenie, legalábbis erre enged következtetni a tény, hogy nagy médiacsend kíséri esetükben a visszaszolgáltatás folyamatát.

Fontos megemlíteni, hogy a visszaszolgáltatott épületek rendeltetését, a törvény előírása szerint, minimum öt évig köteles megőrizni az egyház. Legtöbb esetben azonban öt év után sem szünteti meg az egyház az épületekben működő intézményeket. Ilyenkor az állammal köt bérleti szerződést az egyház, hisz mindenkinek az az érdeke hogy az iskolák, vagy a kórházak megmaradjanak a visszakapott épületekben.

 

Az egyházi sajtó helyzete a XXI. században

Az alábbi videót vizsgára kellett elkészíteni, de gondoltam megosztom az oldalamon, mivel érdekes kérdésekről beszélgettünk Somogyi Botonddal az erdélyi ref. egyházkerület gyülekezeti lapjának a főszerkesztőjével. Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek a hozzájárulását, akik részt vettek a videó elkészítésében.

Testvérmegyei kapcsolat: lássuk megy-e?

Pár hete történt, hogy testvéri kapcsolat született egy magyarországi és egy erdélyi református egyházmegye között. A Tolnai Református Egyházmegye és a Kalotaszegi Református Egyházmegye közös találkozójáról az Üzenet egyik közeljövőben megjelenő számában lehet majd olvasni, itt most csak néhány háttér-információt szeretnék megosztani kedvcsinálónak.

Tolna megye (jó, tudom, most mindenkinek a vicc jut eszébe: A férfi életének szakaszai megyék szerint: 20-on fölül Heves megye, 30-on fölül Vas megye, 50-en fölül Békés megye, 60-on fölül Tolna, de már nem megye… de itt most komoly dolgokról van szó) meglehetősen távol, mintegy ötszáz kilométerre fekszik Kalotaszegtől, így jogosan merül fel a kérdés: miért pont velük alakítottunk ki testvérmegyei kapcsolatot? Az egész 2004-ben kezdődött, amikor a népszavazás napján kb. ötszáz lelkész hirdette az igét magyarországi templomokban. A kalotaszegi lelkészeket nagyrészt Tolna megyébe osztották be -  erről az eseményről egy korábbi bejegyzésben írtam (a közigazgatási és az egyházmegyei határok megegyeznek).

A megbeszélés során egy szándéknyilatkozatot is megfogalmaztak a két egyházmegye lelkészei. Nem akartuk magunkat formaságokhoz kötni, de hát ahogy a mondás is tartja: A szó elszáll, a papír elég (vagy valami ilyesmi).

A szándéknyilatkozat szövege így néz ki:

“A Tolnai és a Kalotaszegi Ref. Egyházmegye alulírott képviselői a 2010 aug. 28-án, Zsobokon tartott közös megbeszélésén kifejezik azon szándékukat, hogy a 2004-ben elkezdődött szószékcserés programot folyó év október 16-17 között folytatja. Ezen lépésükkel szeretnék elindítani a testvér egyházmegyei kapcsolatot. Ennek részét képezné a gyülekezetek közötti testvérkapcsolatok kialakítása és fenntartása, egyházmegyei, presbiteri, ifjúsági találkozók szervezése és lebonyolítása.”

Érdekes, hogy épp a sokat emlegetett népszavazás  – ami  sokáig komoly elválasztó erő volt a magyar emberek között – indította el a kapcsolat kialakulását. Tudomásom szerint ilyen jellegű szövetség még nem született, ezért mondhatni úttörőknek számítunk a dologban. Nem az vezérelt minket, hogy példát mutassunk, de örülnénk ha mások is kedvet kapnának hozzá.

Felelősséggel tartozunk azok iránt, akiket reánk bízott Isten

Címkék

egyházépítés, Keresztyén életforma

Beszélgetés Ferencz László leköszönő kalotaszegi esperessel

Harmincöt esztendeje lelkész, pedig nem is akart az lenni. A hivatás választotta őt, Ferencz László pedig nem bánja. Kalotaszegen született, de még kisgyerekként elkerült onnan messze, Székelyföldre. Szinte csodával határos fordulatok vezérelték vissza szülőfaluja, Nyárszó parókiájára. 15 éve a kalotaszegi egyházmegye vezetője, ám orvosa tanácsára esperesi tisztségét már csak a nyár elején esedékes egyházmegyei közgyűlésig tölt be. Jelen volt a kalotaszegi egyházmegye újraalakulásánál is, és láthatta, a változások után hogyan alakult a kalotaszegi tájegység és az egyház sorsa.

– Édesapám is lelkipásztor volt, sőt a nagyszüleim is, de nem mondhatnám, hogy én azért választottam ezt a hivatást. Gyerekkoromban amiatt, hogy papgyereknek születtem, nagyon sok nehézségbe ütköztem. Középiskolát nem végezhettem, a bentlakásban nem volt hely számomra emiatt. Az 50-es, 60-as évek ben a papgyerekeket nem engedték érvényesülni, a lelkészfeleségeket pedig, ha a tanügyben dolgoztak, menesztették. Ez a korszak egyáltalán nem ösztönzött arra, hogy a lelkipásztori hivatást válasszam. Később úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy azért nem választottam akkor ezt a hivatást, hogy az én gyermekeim ne szenvedjék el azokat a hátrányos megkülönböztetéseket, melyekben nekem részem volt.

A szakiskolába gond nélkül befogadtak, melynek elvégzése után Brassóban a teherautó gyárban dolgoztam egy ideig. Elvégeztem az esti líceumot, másfél éves megszakítással, mialatt katonáskodtam. Miután leszereltem, leérettségiztem, és bár más hivatást szerettem volna választani, végül mégis a teológiára jelentkeztem. Hiszem azt, hogy Isten irányított erre a pályára, és persze azóta sem bántam meg ezt a lépésemet.

– Az ön gyerekeinek mennyiben változott a helyzetük, ami a hátrányos megkülönböztetést illeti?

– Nekik már semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy lelkészcsaládba születtek. Középiskolát végezhettek, mindhárom gyermekem református kollégiumban tanult, és ami fontos, ők már anyanyelvi oktatásban részesülhettek, ami nekem annak idején nem adatott meg: románul kellett elvégeznem a szakközépiskolát és az esti líceumot. A nagyobbik lányom germanisztikát tanult Nagyváradon a Partiumi Keresztyén Egyetemen. A fiam ugyanott vallástanár és szociális munkás szakot végzett, a kisebbik lányom jelenleg Marosvásárhelyen orvostanhallgató.

– Hol kezdte a szolgálatot?

– 1975-ben Marosludas mellett, Istvánházán kezdtem a lelkipásztori szolgálatot, ahol három évig voltam lelkész, egy rövid, három hónapos megszakítással, mialatt Brassón segédlelkészkedtem.

– Hogyan került Kalotaszegre?

– Kalotaszegen, Nyárszón születtem, édesapám itt volt lelkész a háború után 1951 végéig. Innen került Málnásfürdőre, ahol huszonhét évig szolgált. Ekkor a nyárszói gyülekezet visszahívta, mert szép emlékekkel maradtak az ő munkája nyomán. Amikor édesapám visszajött – 1978. január 22-én –, elvégezte a bemutatkozó szolgálatot Nyárszón, illetve Sárvásáron. Még aznap éjszaka szívinfarktust kapott, kórházba szállították, és három hónap múlva meghalt. A gyülekezet óhaja volt, hogy én foglaljam el a helyét, amit kötelességemnek is éreztem, hiszen ritka dolog, hogy egy gyülekezet egy idős lelkészt annyi év után visszahívjon, és újból megválasszon. Így kerültem szülőfalumba, ahol tulajdonképpen már nem ismertem senkit, mivel alig ötéves voltam, amikor elköltöztünk onnan.

– Külföldi tanulmányait hol végezte?

– 1982 októberétől 1984. március végéig az akkori NSZK-ban voltam ösztöndíjas, Münsterben. Én voltam a református egyháznak az utolsó ösztöndíjas tanulója abban a korszakban. Az akkori politikai vezetőség ugyanis meghúzta a vonalat, arra hivatkozva, hogy mindenkinek, aki tovább akarja mélyíteni az ismereteit, az ország határain belül kell azt megtennie. Ezt az időszakot isteni ajándéknak tekintettem, mivel úgy éreztem, az Úr ezzel kárpótolt amiatt, hogy gyermekkoromban hátrányom származott abból, hogy lelkészgyereknek születtem. Itt elsajátítottam a német nyelvet, és olyan kapcsolatokra tettem szert, amelyek nagyon hasznosak voltak a lelkészi pályám során, és a mai napig is azok.

– Körösfőt, Bánffyhunyad után gyakorlatilag Kalotaszeg központjának tekintik. Ez kihívást, vagy inkább előnyt jelentett a szolgálatban?

– Körösfő egy egységes gyülekezet, az 1880-as évektől kezdve kereskedéssel foglalkoztak, saját termékeikkel eljártak árulni, egészen napjainkig. Ez leginkább csak abban mutatkozott meg, hogy a nyári hónapokban körülbelül a fele a gyülekezetnek nem tartózkodott itthon, mivel a tengerpartra, Magyarországra utaztak, hogy az általuk készített termékeket értékesíthették. Ennek ellenére nem állíthatom, hogy nehézséget jelentett volna bármi is az egyházi életben.

– Ma is kereskedéssel foglalkoznak a legtöbben, vagy változott valamit a helyzet?

– Régebben azt mondták, hogy minden ház egy műhely. Ma már annyiban változott a helyzet, hogy vannak műhelyek, amelyek sajnos bezártak. Ez azzal is magyarázható, hogy a kínai piac Kalotaszegre is betört. Ez nem csupán azt jelenti, hogy kínai termékeket is árusítanak a körösfőiek, hanem leginkább azt, hogy eljöttek ide a kínaiak, megnézték, hogyan készítik az itteni mesterek a termékeiket. A termékeket lemásolták, és olcsóbban, de persze sokkal silányabb minőségben forgalmazzák.

– Hány évig volt esperes?

– 1990 februárjában újraalakult a kalotaszegi egyházmegye, ekkor megválasztottak kateketikai előadónak. 1994-ben új választásokra került sor, akkor főjegyző lettem. Egy évvel később Ferencz Miklós, az akkori esperes autóbalesetben életét vesztette, és mint főjegyző, nekem kellett átvennem a tisztségét. Azután két ciklusban is megválasztottak esperesnek, tehát immár 15 esztendeje töltöm be ezt a tisztséget.

– Ez idő alatt mennyit változott a kalotaszegi egyházmegyének a képe?

– A lelkipásztori közösség teljesen megfiatalodott, már szinte két éve én vagyok a kalotaszegi egyházmegye legidősebb lelkipásztora. A jelenlegi huszonhét lelkipásztor közül tizenhatot én iktattam be a szolgálatba. A lélekszám nagyot csökkent, az egyházmegye megalakulásakor 16 500 volt a lélekszám, ami mára 12 100 lélekre apadt.

– Mit tart a legnagyobb eredménynek, amit sikerült elérnie esperessége alatt?

– A hivatal működésének kezdetén nem volt saját épületünk, amit magunkénak mondhattunk. Hosszú ideig egy helyiséget béreltünk, ahol a hivatal működött, és ahol a gyűléseket tartottuk. A németországi ismerőseim felvállalták, hogy kézimunkákat értékesítenek, hogy a befolyó összegből egy épületet vásárolhassunk a hivatalnak. Gyülekezetenként, lélekszámra lebontva kézimunkákat gyűjtöttünk, és az ebből befolyó pénzösszegből vásároltuk meg azt a házat, ahol ma a hivatal működik. Az épületet aztán fel kellett újítani, amire szintén kézimunkák értékesítése által teremtettük elő a pénzt.

– Júniusban kerül sor a tisztújításra. Milyen jó tanáccsal látná el az utódját?

– A lelkipásztori hivatást és az esperesi tisztséget csak úgy lehet végezni, hogyha szeretjük az embereket, akikkel együtt kell dolgoznunk. Annak, aki eredményes munkát akar végezni, felelősséget kell éreznie azok iránt, akik reá vannak bízva. A gyülekezet, az egyházmegye problémája elsődleges kell hogy legyen a hivatást végző személy számára. A legfontosabb dolognak azt tartom, hogy bízni tudjunk híveinkben, kollégáinkban.

http://www.szabadsag.ro

Csótányok, és hazafik

Címkék

lelki válság, Nemzeti értékek, nemzeti öntudat

“A csótányok a rovarok osztályába tartoznak, azon belül a rusnya dögök családjába”

(gyerekek dolgozataiból)

Öt évvel ezelőtt mintegy ötszáz szolgatársammal együtt indultunk útnak, hogy december ötödikén igét hirdessünk magyarországi gyülekezetekben. Az istentiszteletet rögzíteni kellett, hogy véletlenül se hangozzon el benne olyasmi, ami úgymond megsérthetné a kampánycsendet. Fölösleges volt a nagy aggodalom, hiszen nem kampányolni mentünk, hanem azért, hogy jelenlétünkkel kifejezzük az együvé tartozást. A magyar beszéd kifejezte azt, hogy egy nemzethez tartozunk, Isten igéje pedig azt, hogy mind keresztények vagyunk. Kettős kapocs is összekötött ily módon. Az atyafiak örömmel hallgatták az igét, és nagy szeretettel jöttek oda hozzám, hogy kicsit érdeklődjenek az erdélyi magyarok sorsa felől. Legtöbbjük még nem is járt itt, mint ahogy én is csupán pár alkalommal látogattam el Magyarországra. Amolyan lokálpatrióta vagyok. Volt hát mit mesélnünk egymásnak. Istentisztelet után szolgatársamnál ebédeltünk, a gondnok családjával együtt, ekkor már kötetlenebb hangulatban folyt a beszélgetés. Hamar eltelt a nap, és nekem indulnom kellett vissza, bár nagy örömmel maradtam volna még.

Négy szolgatársammal utaztunk hazafele egy kocsiban, és mindannyian nagy lelkesedéssel adtuk át egymásnak a tapasztalt élményeket. Szomorúan hallottuk, hogy egyikünk korántsem részesült kedves fogadtatásban. Azt mondta neki a lelkész, aki fogadta, hogy nem megy el szavazni, de ha el is menne, akkor is nemmel szavazna. Ez kicsit elszomorított minket, de ez mégsem szegte teljesen a kedvünket, mert ennek ellenére a többiek valóban testvéri fogadtatásban részesültek.

Útközben megálltunk egy debreceni bevásárlóközpontban, hogy mikulásra vegyünk vásárfiát gyermekeinknek. Kimondhatatlan érzés volt, hogy mindent meg lehetett kérdezni anyanyelvünkön, sehol nem lehetett hallani idegen beszédet. Még akkor is jó érzés volt ez, ha egy-egy tájnyelvi kifejezést magyarról-magyarra kellett fordítanunk, látván az áruház munkatársain, hogy mosolyognak kicsit magukban.   A parkolóban találkozónk volt néhány debreceni barátunkkal. Mivel már eléggé későre járt, érdeklődtünk, hogy van-e már valami nem hivatalos eredmény, amiről tudni lehet. Barátaink szinte lesütött fejjel, szemmel mondták: elnézéseteket kell kérnünk, de úgy tűnik, hogy az alacsony részvétel miatt eredménytelen lett a szavazás. Nem is tudom melyik okozott elkeserítőbb érzést: a választás eredménytelensége, vagy a barátaink elkeseredése, akikről tudtuk, hogy ők mindent megtettek, ami tőlük tellett.

Hazatértünk, az élet ment tovább úgy, ahogy eddig. Vagy talán mégsem teljesen úgy. Egy fájó tövis maradt azóta is a lelkünkben, egy elkeseredés amiatt, hogy a magyarországi nemzetpusztító, istentelen hatalom propagandájának ilyen sokan bedőltek. Öt év alatt természetesen enyhült a seb. Rengeteg anyaországi testvérünk jön meglátogatni majd nyolcszáz éves műemléktemplomunkat, akik mindig szabadkoznak a szavazás sikertelensége miatt. Nem kellene. Mi sem hibáztatjuk azokat, akik vették a fáradságot, elmentek és igennel szavaztak. Szerencsére olyanok, akik nem nemzetben gondolkodnak, nem látogatnak el ide. Nem is érdekli őket a magyar keresztény hagyomány. Egyetlen egyszer találkoztam egy ilyen templomlátogatóval. Egy vérbeli emeszpés nyugdíjas, foghíjas nénivel. Amikor a tájházat mutattam meg, akkor elmondtam a piros, fehér csíkos asztalterítőről, hogy azt árpádsávos mintának nevezzük. Nagyon felbosszankodott, mikor ezt hallotta mondván, hogy persze, most már minden árpádsávos. Erre én mondtam neki, hogy ne izgassa fel magát annyira, mert ez a minta, az elnevezés a népművészetben sokkal régebbi, mint a Kossuth-téri tüntetések.

Persze őt így nevelték, tanították. Nem tehet róla, hogy fogalma sincs arról, hogy mi a népművészet, mi a hagyomány. És nagyon sokan vannak még, akik nem tehetnek arról, hogy ennyire nem érdeklődnek népük hagyománya iránt. Öt évvel ezelőtt a miniszterelnök nagyon aggódott a nemzet sorsáért: ő mondta, hogy a magyarországi nyugdíjasoknak nem lesz mit ennie, a tandíjat nem tudják majd biztosítani a szülők gyermekeiknek, összeomlik az egészségügy. Talán tudta már akkor is, hogy mindenképpen be fog következni. Most nincs kettős állampolgárságunk, de a magyar gazdaság már nem haldoklik, rég hulla. És még mindig akad olyan, aki hisz a hazudozóknak, hazaárulóknak.

A sokak által ma is nagyra becsült Kádár úr mondta azt, hogy minden az, ami: a krumplileves az krumplileves elvtársak. Hát, akkor beszéljünk végre nyíltan, elvtársak. A hazaáruló, az hazaáruló. Akárhogy szépítgetjük, akárhogy csűrjük, csavarjuk, aki gyilkosa a saját nemzetének, azt nem lehet hazafinak nevezni. Azt nem lehet ilyen-olyan kitüntetésekkel jutalmazni október 23-án! Aki csótány (Gyurcsótány), az ne áltassa magát azzal, hogy egyszer majd gerince nő. Legyen már vége a köntörfalazásnak, mellébeszélésnek. Ha nem állunk ki, és nem mondjuk ki nyíltan az igazságot, akkor valóban nagyon sok szép beszéd elhangozhat. Nagyon sokat lehet sírni nemzetünk minden fájdalmáért, de ettől még nem lépünk előre egy tapodtat sem.

Most gondolom, a nemzetükért féltőn aggódó materialista okosok azt mondják habzó szájjal, hogy egy lelkész ne politizáljon, ne beszéljen ilyen keményen. Nekik azt tanácsolom, hogy ezt azoknak a magyarországi lelkészeknek mondják, akik a Szent Koronát soha nem használt tökfedőnek, a Szent Jobbot tetemcafatnak, a Turult pedig mesebeli tojó szárnyasnak nevezték. Kezdjék csak a saját házuk táján a sepregetést, és ne várják el, hogy tétlenül tűrjük azt, hogy gyalázzák nemzeti jelképeinket. Persze tudom én, hogy mindig az tudja a legjobban, hogy mi egy lelkész dolga, aki soha nem jár templomba, aki nem hisz Istenben, sőt még gyalázza is őt.

Ne felejtsük el, hogy december a Krisztus várás ideje. Nem csak külsőleg, hanem belsőleg is fel kell készülnünk Krisztus születésének az ünneplésére. Hogy bennünk is újjászülessen valami. Egy szebb életbe vetett remény, Istenbe vetett hit, és felebarátaink (nemzettársaink) iránti szeretet.

Így kell nekünk előre tekintenünk. Nincs értelme siránkozni, nyavalyogni a múlton. Ami elmúlt, elmúlt. Tovább kell dolgoznunk, mint ahogyan eddig is tettük. Mindent megtenni nemzetünkért, egyházunkért. Mi itt, ti pedig anyaországi testvéreim ott. Ne hagyjuk, hogy a szabadelvű propaganda megtévesszen, összezavarjon minket, aztán meg röhögjön a markába. Nem az ő véleményüket kell meghallgatnunk, hanem egymással kell nyíltan, magyarul beszélnünk. Így kell egymást erősítenünk. Ez a mi munkánk, és nem is kevés.

A válság reformációja

Címkék

Keresztyén életforma, lelki válság

A protestáns világ október 31.-én ünnepli a reformáció születését. A hagyomány szerint ezen a napon (1517.-ben) szögezte ki Luther Márton a Wittenbergi vártemplom ajtajára a 95 tételt. A gazdasági hanyatlás, a társadalmi rétegek közti harc és az egyház tekintélyének nagymértékű gyengülése a 16. században egy olyan lelkiállapotot idézett elő Európában, melyre a bizonytalanság és a túlfűtött csodavárás volt a jellemző. Ebben a válságos időszakban szinte törvényszerű volt a megújulás és az évszázados korlátokból való kitörés utáni vágy. A reformáció kialakulása magával vonzotta a katolikus egyház megújulását is, melynek eredményeképp a következő századokban már nagyobb lojalitással fogadták a megújulási mozgalmakat, kezdeményezéseket.

A gazdasági válság természetszerűen magával hozza a lelki válságot is, melynek legtöbbször bizonytalan a végkifejlete. Amikor az egyház és az állam már nem tud kimerítő választ adni az emberek által egyre gyakrabban feltett kérdésekre, akkor mindig megszületik a megújulás, a reformok utáni vágy. Kérdés az, hogy a mai helyzetben hogyan tudja kezelni az állam és az egyház a gazdasági, és a lelki krízist. Képesek vagyunk feleletet adni a felmerülő kérdésekre? Erre mindenképpen fel kell készülnünk, mert ha nem, akkor az emberek rossz válaszokat kapnak, vagy végképp kilátástalanságba merülnek. Nagy a hasonlóság a reformáció korabeli és a mai társadalom között a válságot illetően, de van egy óriási különbség is. A megoldást az emberek ma nem egy egységes lelki megújulásban, reformban látják, hanem a szabadosságban. Mindenki önmagát akarja megvalósítani figyelmen kívül hagyva, hogy mivel világválságban vagyunk, az egyéni módszerek nem oldják meg a probléma gyökerét. Nem lehet minden válasz jó, pontosabban nem az a fontos, hogy egyáltalán feleletet kapjunk, hanem hogy a jó választ találjuk meg.

A reformációnak köszönhetően ma már anyanyelvünkön olvashatjuk, tanulmányozhatjuk a Szentírást. Óriási lehetőség ez, melyet nem is tudunk igazán megbecsülni. Nem használjuk ki eléggé azt, hogy a mindenható Isten az ő fenséges titkait kézzelfoghatóvá tette az ige által.  Lehetőség, de egyben felelősség is. Ma már nem lehet azzal mentegetőzni, hogy nem ismerjük a Biblia tanítását. Ha valaki ma figyelmen kívül hagyja azt, akkor csak szándékosan teheti meg. Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít – figyelmeztet az ige (1Kor 10,23). A szabadság nem azt jelenti, hogy bármit megtehetek, hanem azt, hogy szabadon választhatok a jó, és rossz között. Ha valaki szolgájává válik ösztöneinek, és önfegyelem nélkül éli az életét, az nem nevezheti magát függetlennek. Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság – a Szentírás ma sem tanít mást (2Kor 3,17). Ha elfogadjuk a Lélek munkáját, ahogyan azt a reformátorok is tették, akkor érezhetjük át igazán, mit jelent az igazi szabadság. Akkor szabadokká válhatunk a válság lelki hatásaitól és a sötétségtől, mely egyre jobban rátelepszik az emberek lelkére. Akkor egy közös lelki vezetés által kereshetjük a megoldást.

A 21. században a konzervativizmus nagyon rossz előjelt kapott, melyet legtöbbször a maradisággal, idejétmúltsággal azonosítanak. Vannak azonban olyan abszolút értékek, amelyek soha nem válnak idejét múlttá, amelyeket meg kell őrizni, azaz konzerválni kell. Ilyen érték többek között a hit, a szeretet, a család, a becsület, tisztesség. Ezek megtartása, megőrzése nem választás kérdése. Kovács Ákos, magyarországi előadóművész rámutatott egy interjúban, hogy a liberális gondolkodás szerint nincsenek jó, vagy rossz válaszok, csak egyszerűen válaszok, ami azért veszélyes, mert előbb utóbb így egybemosódik a jó és rossz közti különbség. Sarkítva ez azt jelenti, hogy csupán választás kérdése, hogy valakiből gyilkos lesz, vagy áldozat. A valóságban azonban nagyon sok válasz van, jó válasz viszont csak egy.  Szerinte épp ettől tartanak a mai liberálisok.

Aki keres, talál – mondja Jézus Krisztus. Ez azt jelenti, hogy csupán az találhatja meg a jó választ, aki fáradozik is érte. A reformáció eszméjét úgy éltethetjük tovább, ha a mai kérdésekre keresünk választ, máskülönben mi is oda jutunk, ahova a középkori egyház. Fontos minden megemlékezés, fontos ismerni a reformáció vívmányait, de az igazi megújuláshoz nem elég csupán a történelmi adatok felidézése. Jelen pillanatban nem adhatjuk ugyanazt a választ a válságra, mint amit a középkori reformáció adott, mert ma más a krízis természete. Napjainkban, amikor több mint kétszáz keresztyénnek nevezett vallás van a világon, nem lehet megoldás a kiszakadás. Ez a 16. században is csupán egy kényszermegoldás volt. Ma belsőleg kell elszakadni a sötétségtől, a helytelen feleletektől, felekezetre való tekintet nélkül. Ezt a reformációt, megújulást pedig együtt kell véghezvinnünk.

http://szabadsag.ro

Megújulás a reformáció emlékünnepén

Címkék

becsület, Keresztyén életforma

„Itt az idő, hogy a Lélek vezessen
s azt tegyük, amit az Úr ma ránk kiró:
nékünk kell újjászületnünk, úgy lesz csak
majd református reformáció!”
(Bódás János: Református reformáció)

A „rendszerváltás” után húsz évvel, a református egyházban is elindult végre az a folyamat, amely által kiderül, hogy az egyházi tisztséget betöltő személyek közül kik működtek együtt a kommunista hatalommal.  Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa életre hívta azt a bizottságot, melynek feladata, hogy megvizsgálja azon lelkészeknek, illetve egyházi intézményekben dolgozó személyeknek a múltját, akik 1989 decemberéig betöltötték 18. életévüket. A bizottságnak a tagjai természetesen csak olyan személyek lehetnek, akikről egyértelműen bizonyítható, hogy nem működtek együtt az akkori hatalommal. Húsz év nagy idő, éppen ezért egyesek számára fölöslegesnek, idejét múltnak tűnhet ez az eljárás. Eddig azonban nem lehetett hozzáférni a „szekus” dossziékhoz, ezért az egyház múltját sem lehetett tárgyilagosan megvizsgálni. Másfelől az idő nem enyhíti, és nem halványítja el a bűnöket. Az elkövetett tetteinkre még az idő múlása sem adhat feloldozást, csak egyedül az Úr bocsáthatja meg azokat. A bűnbocsánat elengedhetetlen feltétele a bűnvallás. Aki nem akar szembenézni a múlttal, és nem vállalja fel tetteinek következményeit, az nem számíthat bűnbocsánatra.

Az  idei kerületi lelkészértekezleten dr. Pap Géza, a Református Egyházkerület püspöke rávilágított arra, hogy mi az alapvető különbség az egyházi bizottság és a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) vizsgálódási módszerei között.  Az állami bizottság csupán azt vizsgálja meg, hogy egy személy együtt működött-e vagy sem a régi rendszer nemzetbiztonsági intézményével. Ha valaki egyetlenegy jelentést is aláirt, akkor a CNSAS szerint már kollaboráns volt. Az egyházi bizottság azonban megvizsgálja a körülményeket is, melyek következtében beszerveztek valakit, illetve a jelentések tartalmát sem hagyja figyelmen kívül. Ez egyértelművé teszi, hogy egy személy kényszer hatására, alattomos zsarolásnak engedve, vagy pedig önként, lojalitásból vállalta az együttműködést.  Az iratok tartalmából az is kiderül, hogy az együttműködő személy semleges jelentéseket adott-e le csupán tartótisztjének, vagy pedig olyan terhelő információkat, amelyért nemegyszer jutalomban is részesült.  Az ítéletet a bizottság annak függvényében hozza meg, hogy a vizsgált személy milyen mértékben működött együtt a régi hatalommal.

A múlttal való szembenézés sok esetben fájdalmas. Nem könnyű vállalni a múltbéli sötét foltokat, melyektől az egyház sem volt mentes. Az eljárás következtében sok köztiszteletben álló személynek a tekintélye fog semmivé válni. Ahogy dr. Pap Géza püspök úr is fogalmazott: sok csillag fog recsegve, ropogva a porba hullani.  De hisszük azt, hogy ha az emberekbe vetett bizalmunk meg is rendül, az egyházba vetett bizalmunk megerősödik. Reméljük, hogy a református egyháznak ez a lépése, a többi történelmi egyházat is állásfoglalásra, a múlttal való szembenézésre készteti.  Nem boszorkányüldözésre kell gondolni, hanem tudatos összefogással  eredményessé kell tenni ezt a folyamatot.

Ahhoz, hogy a XXI. században is éljen a reformáció eszménye, elengedhetetlenül szükséges ez a megújulás. Nem lesz könnyű, és főleg nem lesz rövid ez a folyamat, de hisszük, hogy az Úr segít nekünk, hogy a bűn és a sötétség ellen szabad lelkiismerettel viaskodjunk ezúttal is.

http://szabadsag.ro