Hagyj egy szót magad után

Címkék

Anyanyelv, Nemzeti értékek, nemzeti öntudat, nyelvromlás

“Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” (George Bernard Shaw)

Ha valaki ma hasonlóan nyilatkozna anyanyelvünkről, akkor sokan azt mondanák rá, hogy „magyarkodik”, rosszabb esetben azt, hogy soviniszta, irredenta. Az illető azonban nem volt magyar, és nem is volt egyedülálló a kijelentése nyelvünkkel kapcsolatban.

Ove Berglund svéd orvos és műfordító a következőt mondta: “Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” Ezek, és az ezekhez hasonló megnyilvánulások azért nem népszerűek ma, mert mindent a politika homályos szemüvegén keresztül szemlélünk, ítélünk meg. Az anyanyelv megtartása, megőrzése csak azok számára lehet fontos, akik elmaradott gondolkodásúak, túlzottan elfogultak a magyar nyelvvel, nemzettel szemben. Fölösleges erőltetni a „magyarkodást”, változtak az értékrendszerek, haladni kell a korral, egybe kell olvasztani az európai népek kultúráját. Ez a jövő, ezt diktálja a haladó szellem  – mondják a mai „modern” gondolkodók. Csakhogy a Kárpát-medence népei között csupán mi gondolkodunk így. Ezért tilthatják be nyelvünket, ezért tudják elhitetni velünk, hogy szégyellni kell beszédünket, mert szókincsünk nagy részét vándorlásainknak során innen-onnan szedtük össze a környező népektől.

A környező népek hozzáállása a természetes, és nem a mienk. Az a természetes, ha valaki elfogult mindazzal, ami hozzá tartozik: családjával, szeretteivel, beszédével, tulajdonával, stb. Aki elutasító mindazzal szemben, ami hozzá tartozik, arra azt mondják, hogy tudathasadásos. Az ilyen embert kezelni kell, nem pedig bátorítani, biztatni. Ebből kiindulva bátran mondhatjuk, hogy az úgynevezett magyarkodás, a saját nemzetünkkel szembeni elfogultság a természetes, és nem az a fajta magatartás, amely szerint soviniszta, irredenta az, aki törekszik népe értékeit fenntartani. Nyilván az elfogultságnak is vannak határai, most erről nem szeretnék beszélni, erről amúgy is naponta lehet hallani, olvasni.

Tudathasadásos magatartás az, ha valaki a magyar nyelvet beszéli, felhasználja arra, hogy  hazugságait, homályos elképzeléseit továbbadja, de közben ócsárolja azt. Ha valaki csupán eszköznek tekinti a nyelvet, annak meg is gyűlik vele a baja előbb vagy utóbb. Elég, ha a politikusok „nyelvbotlásaira” gondolunk, melyeknek egy része már-már szállóigévé vált. Ha valaki hivatásából kifolyólag gyakrabban, többet beszél, jobban rá van utalva a nyelv használatára, nyilván többet is téved. Azonban az is világosan látszik, ha valaki nincs tisztában azzal, amit mondani akar, vagy nem tudja, hogy a hazugságait hogyan adja el hihető formában. Az ilyen személynél feltűnően gyakori a „nyelvbotlás”.

Néha a beszéd mögötti indulatok, rejtett (vagy nem is annyira titkolt) érzelmek freudi elszólásokban buknak ki. Lendvai Ildikó egy alkalommal a „Kereszttűzben” című műsorban ellenzék helyett ellenséget mondott. Medgyesi Péter, volt miniszterelnök egyszer arról beszélt, hogy Magyarország útelágazkodáshoz ért. A helyes szót, az útelágazást, többszöri nekifutásra sem tudta kimondani. Végül azzal vágta ki magát, hogy nehéz szó (hát nem annyira, mint a Moszkvics-slusszkulcs). Máskor egy könnyekig megható történetet akart mondani gyermekkoráról, a helyzet drámaiságát azonban elrontotta, hogy felcserepedő ifjúnak nevezte magát. Külön bekezdést érdemelne a nemrég leköszönt miniszterelnök. Az „öszödi beszédet” szinte már fölösleges megemlíteni, ez önmagában egy komoly pszichoanalízisnek az alapját képezhetné.  Ha valaki úgy beszél az édesanyjáról, mint nevezett politikus az anyaországról, arról azt mondjuk, hogy neveletlen, trágár, javítóban nőtt fel, nem volt gyerekszobája.

Sajnos nem csak a politikusok, hanem jeles művészek, irodalmárok is gyakran  eszköznek tekintik a magyar nyelvet. Eszterházy Péter az Így gondozd a magyarodat című „művében” többek között ezeket írja:

„A magyar géniusznak két archetípusa van. A bartók és a puskás. A bartók sovány, a puskás kövér… A magyarod élete lokális, szerelme globális. Mit akar ezekkel a magyarokkal? Was für ein magyar? A csokorba kötött magyart szétbontjuk, és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fásszárúak, mert azokat törjük vagy kalapáccsal zúzzuk. Nehogy megrohadjon a magyar. Az összement magyart a savó leöntése és Trianon után túrónak használhatjuk… A magyar emlős. Egy magyar nem csinál nyarat. A magyar a sötét, ahová Európa ugrik. A magyar az új nincs. Az új semmi. Az árnyék. Ki tartson magyart? Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart.”

Kedves kis sorok ugye? Az elfogultság mint látható nem csak a magyarkodókat jellemzi. Visszataszító,  ha valaki felhasznál egy nyelvet arra, hogy azokat mocskolja, akiknek ez az ANYAnyelve. Felháborító, mert azt politikai nézettől, életfelfogástól függetlenül mindenki utálja, ha az édesanyját gyalázzák. Még ha valakinek nem is volt felhőtlen a viszonya vele, és ő maga mond is rosszat az édesanyjáról, másoktól akkor sem tűri el, hogy gyalázzák. Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy akinek nem tetszik Magyarország az elmehet. Azoknak az embereknek, akik gúnyt űznek  anyanyelvünkből azt tanácsolnám: lehet más nyelven is beszélni, mocskolódni.

Az interneten zajlik egy szavazás, melynek ez a neve: Hagyj egy szót magad után. Arra lehet javaslatot tenni, hogy milyen szavakat őrizzünk meg az utókornak. Az első tíz szó, mely a legtöbb szavazatot kapta eddig: édesanya, lenolaj, fricska, édesem, cipőfűző, pillangó, szerelem, guriga, lúzer, szeretlek. A tíz szó közül az édesanya, és a szeretlek (vagy a szerelem, ami majdnem ugyanaz)  értékes, fontos, és maradandó eszmét képvisel. A többi egyáltalán nem olyan szó  amelyet örökségként érdemes lenne magunk után hagyni (a lúzer nem is magyar, az angol loser szó magyarítása az utcanyelvben).

Beszédeünkkel, mondatainkkal, szavainkkal nyomot hagyunk magunk után. Nem mindegy azonban, hogy az utókor mire fog következtetni ezekből a nyomokból. Nem mindegy, hogy értékeket hagyunk hátra, vagy a szavainkkal is csupán szemetet.

Hogy ellensúlyozzam a rossz példákat, végül ismét egy hízelgő véleményt idézek nyelvünkkel kapcsolatban. „ Mezzofanti, római bíboros nevezetes volt arról, hogy száz nyelven beszélt, több nyelven, mint bármely más halandó. Egyszer megkérdezték tőle, hogy melyik nyelvet tartja a legszebbnek. Mosolyogva felelte, hogy ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult és azt tartja legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkozás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül, egy kevéssé ismert nyelv, a magyar az, amelyet legkifejezőbbnek tart.” (Dr. Bobula Ida: A Magyar nép eredete).

Szent és érthetetlen

Címkék

Anyanyelv, nemzeti öntudat, nyelvromlás

- avagy egy nemzet haldoklásának kórtünete -

„Az fordításban éltünk az mennyire lehetett tiszta igaz magyar szóval, idegen szólásnak módját nem követtük…”(Károly Gáspár, 1589)

Azt, hogy Széchenyi híressé vált mondata – nyelvében él a nemzet – mennyire helytálló, már nagyon sok nyelvész bebizonyította (lásd Szilágyi N. Sándor azonos című értekezését). Aki egy kicsit is szereti a magyar nyelvet, az érzi, hogy milyen nagy igazság rejlik e kijelentésben. Napjaink nyelvhasználatát, beszédét figyelemmel kisérve, sajnos így kell átfogalmaznunk ezt a kijelentést: nyelvében hal meg a nemzet!

A nyelvhalál, nyelvgyilkosság fogalma később született, mint maga a jelenség. Neves nyelvtudósok szerint a modern korban nyelvi összeomlás fenyegeti a világot. Állítólag a történelem előtti időkben 10-12000 nyelv létezet, ma már körülbelül csak 6000 él, ezek között is rengeteg olyan nyelvjárás van, amelyet egy maroknyi ember beszél csupán. (Egy tréfás megjegyzés szerint Mexikóban az egyik indián nyelvjárást már csak két öreg bácsika érti, de nem beszélnek egymással, mert negyven éve összetűzésbe keveredtek egy nő miatt.)

A magyar nyelv haldoklásával kapcsolatban számos vélemény született az utóbbi évtizedekben. Vannak, akik komolyan veszik ezt a veszélyt, de olyanok is akadnak, akik nevetségesnek tartják a feltételezést, hogy a magyar nyelvet bármilyen veszély fenyegetné. 1997. május 9-én, az Élet és Irodalom című folyóirat hasábjain a következő nyilatkozat látott napvilágot: „Kihalt nyelvekről tudunk ugyan, de abszurditás lenne azt állítani, hogy a magyar nyelvet ez a veszély a legcsekélyebb mértékben is fenyegetné”. Olyan nyelvészek, irodalmárok fogalmazták meg ezt, akik nem vették figyelembe Herdernek azt a kijelentését, ami századokkal korábban 1791-ben hangzott el: „A mások közé ékelt, kisszámú magyarságnak századok multán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni!” A jóslat ugyan nem teljesedett be szó szerint, de azt is túlzás lenne állítani, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti nyelvünket.

Fent említett tudósok, az azóta már hírhedté vált nyilatkozatukban tiltakoztak az ellen az indítvány ellen, hogy a magyar nyelvet Magyarországon törvénnyel, rendeletekkel védelmezzék. Sokan, akik osztják e nézetet, azt állítják, hogy egy olyan nyelv, amit 15 millióan beszélnek a világon, nem szorul védelemre. Nos, a holland nyelvet huszonegy millió ember beszéli, mégis egy szervezetet hívott életre a holland és belga kormány annak védelmére. A szervezet egyik alapítója, Johan Van Hoorde, 1998-ban megállapította, hogy a kimúlás veszélye csak rövid, és középtávon nem fenyegeti a holland nyelvet. Mivel szerepköre folyamatosan beszűkül, könnyen válhat olyan nyelvvé, melyet az emberek csak otthon, a családban beszélnek (Molnos Angéla: Szent és sérthetetlen, Debrecen, 2006).

Azt, hogy a magyar nyelvet mennyire fenyegeti a kihalás, vagy nyelvcsere veszélye, néhány jól ismert példával lehet bizonyítani. Ezek a példák világosan rámutatnak arra, hogy egy új nyelvjárás van kialakulóban, amelyet a legtalálóbban zagyvanyelvnek kell neveznünk (a fogalmat sajnos nem én találtam ki).  Kezdjük mindjárt azzal a jelenséggel, amely észlelhető szinte minden nyelvben, kisebb-nagyobb mértékben. Egyre több magyar kifejezésnek részesítik előnyben az idegen (különösen angol) megfelelőjét: az egyedülálló singly, a találkozó meeting, a szereposztás casting, a hangulat feeling, a dögös cool, az is-is (vagy így-úgy) az so so, a híresség az celeb (a rádiókabaréban hallottam egy frappáns megfogalmazást ezzel kapcsolatban: a celeb az az ismert személy, akiről el kell mondani, hogy kicsoda). A szókincs elszegényedésére utal, hogy több fogalomra is ugyanaz a szó használatos. Ami meglepő, merész, újszerű, tetszetős, ámulatba ejtő, megragadó, megkapó, feledhetetlen, azt pestiesen szólva csak így kell kifejezni, hogy: hú de komoly, vagy nagyon király! A nyelvromlást nagymértékben elősegítik az internetes csevegő csatornák is. A gyermekek az iskolában már a rögtönzéseket is azon a nyelven írják, amelyet az ilyen csatornákon szokás használni: rövidítésekkel, félmondatokkal, hiányos mondatszerkezetekkel, angol kifejezésekkel teletűzdelve.

A nyelvtani szerkezet gyakran a divatot követi helytelenül, ami aztán beidegződéssé is válhat (itt megint csak anyaországi példákat kell említenem). A mutató névmások gyakran összekeverednek, ad oda nekem a kocsi kulcsot. Számomra a legzavaróbb az, amikor a személynevek elé indokolatlanul odaillesztik a határozott névelőt: mondtam a Zsoltnak, beszéltem az Árpival.

Sokan úgy gondolják, hogy a nyelv szerkezetének megváltozása, a nyelvromlás folyamata a modern kor velejárója. Szerintük nagyon jó, hogy ilyen lezserül lehet fogalmazni, jó, hogy kertelés nélkül ki lehet mondani bármit bárhol és bárkinek. Sajnos ez a felfogás összetéveszti a felszabadult oldottságot a gátlástalansággal és a szánalmas bohóckodással, a közvetlenséget a tiszteletlenséggel, a gyermekiséget a gyerekességgel, az őszinteséget pedig a naturalizmussal. Néhány alapvető és időtálló szellemi törvény ismeretében következtetni lehet a jelenségek szellemi hátterére és hatásaira. (elixir.hu)

A nyelvromlás folyamatához sajnos az „értelmiség” is hozzájárul. Jókai, Gárdonyi, Kosztolányi időtálló regényeit, novelláit „okos és bölcs” irodalmárok leegyszerűsítenek, lerövidítenek. Szegény gyereket nem lehet leterhelni, a kis agyacskájukat nem lehet megerőltetni azokkal a „bonyolult” mondatszerkezetekkel, melyeket irodalmunk szellemóriásai papírra vetettek.

Itt most nem térnék ki  a nyelvcserére, ami a szórványvidékeken veszélyezteti a beszédet, ahol a magyarság kisebbségben él, és a nyelvromlás nem a divat kényszere miatt, hanem az értekezés megkönnyítése érdekében megy végbe.

Ez a folyamat, amelyet természetesen csak nagy vonalakban sikerült megrajzolnom, azt igazolja, hogy nyelvünk egyre kevésbé szent, és egyre inkább érthetetlen. Záró gondolatként, és egyben figyelmeztetésként Bajza József (1804-1858) szavait idézném: „Mi a nyelvet összezagyválja és keveri, idegenszerűvel és rokontalannal vegyíti, s annak tiszta folyamatát és derültségét bármi módon zavarja, mindannak szinte befolyása van a nép megzavarására és önmagábóli fejlődése gátlására”.

(megjenelt: Üzenet, Erdélyi Napló, Európai Idő, Reggeli Újság, Web-Cafe)