Kivel ne fordult volna már elő, hogy megvásárolt egy bizonyos terméket, mondjuk egy nyomtatót, mobiltelefont vagy digitális fényképezőgépet, és amikor a szavatossági idő lejárta után a termék meghibásodott, azt ajánlották, hogy ne foglalkozzon a javíttatásával, inkább vásároljon egy újat. A javítási költség – ha egyáltalán meg lehet javítani az adott terméket – közel annyit tenne ki, mint egy új darab ára, mondták a szakértők. Fogyasztóivá manipulált társadalmunkban sokan már nem is azért vásárolnak, mert szükségük van az új termékre: elhiszik a reklámoknak, hogy az új darab szebb, okosabb, jobb, menőbb és boldogabbá tesz. Tudjuk, hogy mire megy ki a játék, sejtjük, hogy a gyártók így akarnak újból és újból meggazdagodni rajtunk, azt azonban talán nem is gondolnánk, hogy egy majd százéves, jól kidolgozott elvnek vagyunk az áldozatai, amit úgy neveznek: tervezett elavulás.
- A 110 éves villanykörte már két webkamerát is túlélt
Villanykörte-összeesküvés
Az iparosodás és a tömeggyártás elterjedése után már az 1920-as években felmerült a probléma, hogy amennyiben egy termék túl hosszú élettartammal rendelkezik, az gazdasági szempontból nem kifizetődő. A termékek élettartamának szabványosítása az izzók tömeggyártásával kezdődött. Thomas Edison első, kereskedelmi forgalomba hozott égője 1881-ben még 1500 órás élettartammal bírt. Néhány évtized elteltével a gyártók már olyan izzókat reklámoztak, melyeknek az élettartama meghaladta a 2500 órát. A gyártók azonban hamar rájöttek, hogy gazdasági szempontból nem kifizetődő a tartós termékek gyártása. Egy New York-i újság, a Printers hasábjain jelenik meg 1928-ban a következő gondolat: „egy termék, mely nem hajlandó felmondani a szolgálatot, üzleti szempontból kész tragédia.” A probléma megoldásának megvitatására összegyűlt több olyan cég is, mely izzókat gyártott (mint például a Philips vagy az Osram), és megalapították az első nagy ipari kartellt, melynek a titokzatos Phoebus nevet adták.
Az égő élettartamának szabványosítását tűzték ki célul, melynek következtében tilossá vált olyan villanykörték forgalmazása, melyek több mint ezer órás élettartammal rendelkeznek. A termékek szabványosítása és maga a tervezett elavulás gondolatának megszületése is erre az időre vezethető vissza. A feltalálók kezdetben olyan termékek kifejlesztésére törekedtek, melyek a lehető leghosszabb ideig állnak a fogyasztó rendelkezésére, a gyárak vezetői azonban határozottan megszabták a termékek élettartamát.
Az amerikai Livermor egyik tűzoltóállomásán figyelemreméltó izzó található, amely a termékek kezdeti stabilitását hivatott bizonyítani. A villanykörtét egy 1901-ben induló, izzókat gyártó cég alkalmazottjai tervezték. Ez volt az első villanykörte, amit legyártottak, és azt szerették volna, ha különleges lenne és tartós maradna. A terv ragyogóan sikerült, hisz az izzólámpa egy-két napos megszakítással azóta is világít az említett tűzoltóállomáson. Tiszteletére egy bizottság is alakult, mely 24 órás megfigyelés alatt tartja a lámpát. A tervezett elavulás helyzetének iróniáját pedig mi sem tükrözi jobban, mint az a tény, hogy a kis izzó már két webkamerát is túlélt, ami arra hivatott, hogy a 110 éves égőt figyelje éjjel-nappal.
A titkos terv
A fogyasztói társadalom még gyökeret sem verhetett igazán, amikor az 1933-as válság végigsöpör egész Amerikán. Ekkor születik meg, immár hivatalos formában is, a tervezett elavulás törvénybe iktatásának kérdése Bernard London ötlete nyomán. Az ő elképzelése szerint a termékek szavatosságának lejárta után a fogyasztók kötelesek lettek volna leadni a termékeket valamilyen állami intézménynél, hogy aztán újat vásároljanak. Az elképzelést nem fogadta el az amerikai kormány, de a második világháború után ismét felüti fejét az elgondolás, némi csavarral. Brooks Stevens ipari tervező hirdeti egy ötvenes évek eleji reklámfilmben az új kor szellemében a szlogent: „Tervezett elavulás. A vágy a fogyasztóban, hogy vehessen valamit, ami kicsit jobb, egy kicsit újabb, és egy kicsit hamarabb, mint ahogyan arra szüksége lenne.”
FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN – Elárasztanak a silány termékek
Ekkor még szó sem volt arról, hogy a termékeket megszabott élettartammal szabadalmaztassák, csupán a reklámfogások, a tervezés által keltették fel a vágyat a vásárlóban, hogy újabb és újabb termékeket vásároljon. A fogyasztói társadalmat három alappillérre helyezik: a reklám, a tervezett elavulás és a hitel. A reklám a kommunikáció egy formája, amely folyamatosan felkelti a vásárló érdeklődését bizonyos termékek iránt. Gondoljunk csak bele, hogy a legtöbb mai termék, mint például a mélymosó hatású mosóporok, vagy az intimbetétek, amik nem eresztik át a kéket, már a kilencvenes évek elején megjelentek a reklámpiacon, nyugaton pedig még régebben. A tervezett elavulás aztán fokozatosan már a termékek élettartamának korlátozására is kiterjed, és ritka napjainkban az olyan termék, amelyet ne így bocsátanának áruba.
A kommunizmus országaiban természetesen más volt a helyzet. Mivel minden az állam tulajdonát képezte, a termelés volt a fő cél, és nem a fogyasztás, illetve az ebből származó profit. A tervezett elavulás nem játszott semmilyen szerepet ezekben az országokban, ezért is tapasztalhatjuk azt, hogy a régi átkosból megmaradt termékek, bármennyire robosztusak és egyáltalán nem nevezhetők modernnek, mégis sokkal tartósabbak.
Felélt jövőnk
A tömeges termelésnek és a fogyasztói társadalom korlátlan pazarlásának azonban megvan az ára. Hetesi Zsolt fizikus több oldalas tanulmányban világít rá arra, hogy hova vezethet a természeti kincsek oktalan felhasználása. A föld altalajkincsei, mint az olaj, gáz vagy szén is mind-mind végesek. A hozzáértők azzal indokolták a tervezett elavulás és a tömeggyártás szükségességét, hogy csupán így tartható fenn a gazdasági fejlődés. Aki azonban azt hiszi, hogy a végtelen növekedés fenntartható egy véges bolygón, az vagy őrült, vagy közgazdász. Hogy mekkora a baj, és hogy mennyire fogynak a készleteink, azt talán nem is kell túlságosan ecsetelni. Elég, ha a folyton növekvő benzin- és gázárakra gondolunk. Még mindig elegendőek lennének a tartalékaink hosszú ideig, a gond azonban az, hogy napjainkban a fogyasztás a tetőfokára hágott, és értelmetlen pazarlássá változott. Hamar rá kell jönnünk arra, hogy ez az életforma, amelyet most folytatunk, nem tartható fenn túl sokáig.
Kontinensnyi szemétsziget az óceánon
A következetlen fogyasztás hatása azonban túlmutat még a gazdasági vetületeken is. A napjainkban termelt árucikkek mintegy kilencven százaléka szervetlen anyagból készül, azaz nem bomlik. A műanyag palack bomlási ideje egyes becslések szerint több száz évig is eltart, de lehet, hogy még annál is tovább. Nem hinném, hogy lenne olyan élő ember a bolygón, aki látott volna már elbomlani egy műanyag tárgyat. Elképzelhető, hogy még ezer esztendő sem elegendő ahhoz, hogy a ma készített tárgyak önmaguktól megsemmisüljenek. A környezetvédők lépten-nyomon hangoztatják a fent említett veszélyeket, sokan azonban nem hajlandók tudomást venni ezekről.
A kilencvenes évek végén egy eltévedt vitorlázó megdöbbenve szembesült a környezetszennyező életforma talán legdrasztikusabb végtermékével. A Csendes-óceán szemetét a természetes áramlat olyan szemétszigetté hordta össze, ami majdnem akkora, mint Közép-Európa. Szerény becslések szerint 700 ezer, a pesszimistábbak szerint 15 millió négyzetkilométernyi területet borít el, és több millió tonnát nyom a mesterséges sziget, mely pont úgy viselkedik, mint a jéghegy. Csekély vigaszt nyújt, hogy a szemét a műholdról nem látszik. „Focilabdák, kajakok, legódarabkák és reklámszatyrok is úszkálnak a víz felszínén” – állítja Charles Moore, aki 1997-ben vitorlázás közben fedezte fel az óceán felszínén a szennyezést, amely azóta is folyton növekszik.
A bolygó visszavág
Talán nincs is olyan nap, hogy ne sopánkodnánk a megváltozott természeti viszonyok miatt, a vulkánkitörések, árvizek és pusztító erejű viharok láttán. Ilyenkor megcsóváljuk a fejünket, és titkon hálát adunk az égnek, hogy ez a sok szörnyűség elkerül minket. A kérdést már félve tesszük fel, hogy vajon meddig?
A másik lényeges kérdés, hogy megéri-e mindez. Boldogabbak vagyunk-e attól, hogy naponta rengeteg kacatot vásárolunk? A kérdést Richard Easterlin is feltette, és kutatásai által arra a következtetésre jutott, hogy a gazdasági növekedés nincs arányban a boldogságérzet növekedésével. A gyarapodó gazdasági helyzet egyáltalán nem növeli a boldogságérzetet. Erre talán a legszemléletesebb példa Japán, ahol 1964 és 1981 között az egy főre eső nemzeti össztermék több mint 100 százalékkal nőtt, miközben az emberek boldogságérzete egyáltalán nem növekedett. A probléma gyökere talán az emberi elégedetlenségben rejlik, mindig többet, szebbet, jobbat akarunk, bármi áron.
Nem biztos, hogy az új jobb
Nem kellene engednünk a nyomásnak, a beetetésnek, a reklámoknak. Nem lenne szabad horogra akadnunk. A környezet pusztulását szemlélve nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy majd valami csak lesz, a tudósok majd csak kitalálnak valamit az utolsó pillanatban. Végül pedig nem mondogathatjuk folyton a népi bölcsességet, hogy aki utoljára megy ki a házból, az húzza be maga után az ajtót, mert ezzel az erővel azt is mondhatjuk, hogy aki utoljára hagyja el a bolygót, az kapcsolja le a villanyt. Ha egyáltalán lesz még akkor villany.
