A humorista és a három ufó

Címkék

A három ufó, Felméri Péter, humor, Showder klub

Egy magyarországi újságíró megkérdezte Felméri Pétert, hogy tud-e még olyan személyről, aki Kolozsvárt született, és az anyaországban futott be. Péter azt válaszolta: „Ott van például Mátyás király”. A riporternek nem volt több kérdése, nekünk azonban akadt. Az alábbiakban a fiatal humorista mesél nekünk arról, hogy miként vált népszerűvé, milyen egy erdélyi humorista élete Budapesten, és a frissen kiadott regényéről is megtudhatunk egy s mást. Például a címét: A három ufó.

– Mikor jött el életedben a pillanat, amikor eldöntötted, hogy főállású humorista lennél?

– Először az Erdélyi Humorfesztiválon léptem fel, ám ekkor még inkább csak kedvtelésből álltam ki, hogy a közönséget szórakoztassam. Később aztán 2007 szeptemberében Budapesten is felléptem egy humorista tehetségkutató rendezvényen, ahol elnyertem a közönség tetszését, s utána már megnyíltak a kapuk előttem. Ekkor éreztem úgy, hogy talán komolyabban is foglalkozhatnék a műfajjal. A Dumaszínház nevű rendezvényszervező iroda felkarolt, és nekik köszönhetően léptem fel a Kossuth rádióban a rádiókabaré színpadán, majd a televízióban is, a Showder-klubban. Többnyire Magyarországon hívnak meg fellépésekre, de ha tehetem, itthon Erdélyben is nagyon szívesen szerepelek.

– Amikor azt mondod, hogy hazamegyek, akkor Kolozsvárra vagy Budapestre gondolsz?

– Általában az alatt, hogy: hazamegyek azt értem, hogy oda készülök, ahol épp aludni fogok. Amikor például Londonban voltunk, és azt mondtam, hogy menjünk haza, akkor azalatt azt értettem, hogy induljunk a szálláshelyünkre. Az igazi otthont azonban még mindig Kolozsvár jelenti számomra, hisz ha csak tehetem, hazajövök. A mai napig megvan itthon a saját szobám, nem szakadtam el teljes mértékben a szülővárosomtól.

– Mi vitt rá arra, hogy regényírásra add a fejed?

– A kiadó, akinél a könyvem megjelent, több humoristát is megkeresett, lenne-e valami könyvötletük. Nem szögezték le konkrétan, hogy mire gondolnak, milyen műfajban kellene írni, csupán jelezték, hogyha lenne valami elképzelésünk, amiből ki lehetne hozni egy kötetet, akkor azt kiadnák. Nekem régóta feküdt már a fiókom alján egy ötletem, amiből regényt szerettem volna írni, így kapóra jött a felkérés. Ha a kiadó nem keres meg, akkor talán örökre ott porosodott volna a fiókban a vázlatom.

– Mi segített a regényírásban?

– Elsősorban az, hogy nagyon szeretek olvasni. Miután megkaptam a felkérést, már eleve úgy vettem a kezembe a könyveket, hogy kihámoztam belőlük az ötleteket, amiket majd alkalmaznék az én írásomban is. Persze az interneten is lehet olvasni sokat arról, hogy hogyan kell regényt írni, ám ezek az írások inkább szórakoztatóak, mint hasznosak. Amikor elkészültem a kézirattal, odaadtam a szerkesztőnek, de a barátaimnak is, akik elmondták a véleményüket, hol kellene rövidíteni, vagy épp bővíteni. Ezután még egyszer átolvastam, és itt-ott átírtam a regényt.

– Anélkül, hogy lelőnénk a poént, miről szól a regény, és milyen műfajba lehetne besorolni?

– Elsősorban a szórakoztatás volt a célom. Olyan regényt akartam írni, ami kikapcsolja és szórakoztatja az olvasót. A történet lényege, hogy három ufó megérkezik a Földre, s elhatározzák, hogy csodát építenek. Egyes feltételezések szerint a csodákat, mint például az egyiptomi piramisokat, vagy a Stonehenge-et is ufók építették. Ebből az alapötletből indul ki a regény, és azt meséli el, hogy az ufók miként akarják a csodát elkészíteni. Az indíttatásuk nagyon kézenfekvő, egyszerűen meg akarják mutatni a társaiknak, hogy mire képesek, dicsekedni, büszkélkedni szeretnének a csoda megépítésével. A tervük kivitelezéséhez lopnak egy robotot, ami látszólag megkönnyíti a dolgukat, de sokkal inkább konfliktusokat okoz. A robot felhasználásával könnyen felépíthetik a csodát, azaz felépíthetnék, ha értenének hozzá. A történetet tovább bonyolítja, hogy a hatóság üldözi is őket, mivel lopták a gépet.

– Miért épp Budapestet választottad a történet helyszínéül?

– Mostanában nagyon sokat tartózkodom Budapesten, így kézenfekvőnek tűnt, hogy Magyarország fővárosa és annak környéke legyen a helyszín. Igazság szerint bárhol játszódhatna a történet, de az akciójelenetekhez szükségem volt egy nagyvárosra. Egy autós üldözést nehéz lenne elképzelni például Kolozsváron a Jókai utcán, ahol nagy a forgalom, és állandóan belebotlasz egy piros lámpába.

– Kolozsvárt is kapható lesz a könyv?

– A kiadó már egyezkedik néhány könyvesbolttal, és remélhetőleg Erdélyben is kapható lesz a kötet. Magyarországon bizonyos szempontból könnyebben megy a könyvterjesztés, mert van két-három hatalmas könyváruház-hálózat, amely lefedi az egész országot. Erdélyben gyakorlatilag minden nagyobb városban külön kell felvenni a kapcsolatot a könyvesboltokkal. Mégis remélem, hogy itt is minél több helyen kapható lesz, mert bár a történet nem itt játszódik, de mégiscsak egy itteni ember szemszögéből mutatja be Magyarországot. Több utalás is található a regényben arra, hogy miként látja egy erdélyi magyar az anyaországot.

– Emel a könyv népszerűségén, hogy humorista tollából származik?

– Eleinte bizonyára inkább azok vásárolják majd a kötetet, akik a tévében vagy élőben láttak valahol fellépni. Mégis azt szeretném, ha egy idő után önmagában is megállná a helyét, és a sikere nem pusztán azon múlna, hogy egy dumaszínházas személy írta. Annak örülnék, ha egy idő után egymásnak ajánlgatnák az emberek, mert szórakoztatónak találták, tetszett nekik.

– Informatikusként hogyan látod a nyomtatott és az elektronikus könyv rivalizálását?

– A regény elektronikus könyv formájában is meg fog jelenni. Én úgy látom, hogy egyre nagyobb az igény a digitalizált könyvekre is. Az okostelefonok, hordozható számítógépek, elektronikus könyvolvasók egyre jobban terjednek, sokan szívesebben olvasnak így.

– Mennyi a valóságtartalma a színpadon elhangzó történeteknek, poénoknak?

– Ami kitalált dolog, azt általában úgy is tálalom: azt mondom például, hogy mi lenne, ha ez, vagy az történne. Amit pedig úgy mesélek, hogy ez velem megtörtént, az nagyjából úgy is volt. Furamód az emberek inkább az olyan történeteket hiszik kitalációnak, amelyek szinte teljes egészében úgy történtek meg, ahogyan előadom, és fordítva. Például a kalandos utam a New York-i éjszakában, ahol átvágtam a parkon és mindenféle fura alakkal találkoztam, az valóban megtörtént, de sokan azt hiszik, hogy csak kitaláltam.

– A poénok hogyan születnek? Állandóan figyelsz, hogy miből lehet tréfát faragni, vagy pedig valami történik, és egyszerűen eszedbe jut, hogy ebből milyen jó poén lenne?

– Állandóan figyelek, de persze nem lesem görcsösen, hogy miből lehetne poént faragni. Egyszerűen ha valami történik, akkor elgondolkodom, hogyan lehetne humorosan előadni. Egyszer például megláttam egy bevásárlóközpontban a nyolcas csomagolású vécépapíron a feliratot, hogy „új”. A legtöbb embernek ez természetes dolog, de nekem az jutott eszembe, hogy ki az az idióta, aki használt vécépapírt szeretne vásárolni.

– Vannak újrahasznosítható poénok, amelyekkel mindig elő lehet rukkolni a fellépéseken?

– Általában ha megszületik egy poén, akkor azzal egy ideig fellépek, majd előadom a rádióban és a televízióban. Ezután már annyira ismertekké válnak, hogy többet nem használhatom a fellépéseken. Amikor a közönség egy része már ismeri a poénokat, nem csattannak akkorát, mintha teljesen újak lennének, ezért egy idő után le kell parkolni a régi tréfákat.

– Most, hogy a könyv megjelent, gondolom, egy kicsit rápihensz, de aztán mi lesz a következő lépés?

– Egy ideje angolul is fellépek a dumaszínház keretén belül Budapesten, idővel jó lenne Angliában, vagy akár Amerikában is fellépéseket szervezni. Ez olyan célkitűzés, amibe valószínűleg több energiát is belefektetek majd. Volt már szó róla, hogy kisebb turnét szervezzünk Szlovéniába és Horvátországba, ahol angolul lépnék fel, de ezt egyelőre el kellett halasztani. Az angol nyelvű fellépéseken eleinte megpróbáltam a magyar nyelvű szöveget egy az egyben lefordítani, de aztán rájöttem, hogy másként működnek a poénok a külföldieknél, mint a magyar embereknél. Elég jól beszélek angolul, és sokat segített a színpadi rutin is. Ez legalább annyira fontos, mint a nyelvismeret. Másfelől, ha az olvasóknak tetszeni fog a regény, és látom, hogy van érdeklődés újabb kötet iránt, akkor már megvan a tervem a következő regényre is.

Szabadság

Pusztuló kövek nyomában

Címkék

bicikli túra, sport

Kereken tíz esztendővel ezelőtt, egy frissen végzett unitárius lelkész kapta meg első osztályát a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban. A fiatalember azt szerette volna, ha az osztály a tanulás és az óralátogatás mellett igazi közösséggé válhatna a középiskolai évek alatt. Sokat töprengett azon, hogy mivel is lehetne ösztönözni a tanulókat arra, hogy az elért sikerek mellett egymásra is odafigyelhessenek. Amikor belépett a tanterembe az első osztályfőnöki órán, így szólt a gyerekekhez:

Több mint harmincan vettek részt a bicikli túrán

– Azt szeretném, ha komolyan vennétek a kollégiumban eltöltött évek alatt az óralátogatást, a tanulást, de emellett szeretném, ha egymásra is figyelnétek, hogy igazi osztályközösséggé válhassatok. Ha erre odafigyeltek, akkor megígérem nektek, hogy a tanév végeztével elviszlek benneteket egy kéthetes biciklitúrára – mondta Solymosi Zsolt.

Az iskolalelkész, első osztályfőnöki órája után vásárolt egy térképet, felragasztotta a szobája falára. A térképen megjelölt néhány pontot, az elképzelt túra irányát. Többnyire lelkészi hivatalokra, egyházi intézményekre gondolt, mint lehetséges állomáshelyekre. Elképzelte, hogyan is lehetne lebonyolítani egy ilyen kirándulást, de nem gondolta volna, hogy a diákjai nagyon is komolyan veszik, ami az osztályfőnöki órán elhangzott. Ahogy teltek a hetek-hónapok, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ígéretet be fogják hajtani rajta, így nekilátott a szervezkedésnek. Egy papucs Daciával végigjárták a tervbe vett útvonalat, hogy szemügyre vehessék azt, ami rájuk vár majd az úton. A kerékpártúra várakozáson felül sikerült. A fiatalok hihetetlen akaraterőről, kitartásról tettek tanúbizonyságot. Bár a mostani fiatalok meglehetősen mozgásszegény környezetben nevekednek, idejük nagy részét a számítógép előtt töltik, remekül teljesítettek. Az azóta eltelt tíz év alatt hét alkalommal szerveztek biciklitúrát, különböző útvonalakon. Minden évben akadnak új jelentkezők és szervezők is, de sokan többször is nekivágnak a nem mindennapi kirándulásnak. A kéthetes kerékpározás megedzi és sok mindenre megtanítja a fiatalokat.

Bicatúráról Dél-Afrikáig

– Nagyon fontosnak tartom a túrát, hiszen nem egy szabványos kirándulásról van szó, mivel biciklivel, kalandos útvonalakon járjuk Románia útjait, és ez nem mindennapi dolog. Hiszek abban, hogy emberformáló és csapatépítő jelleggel bír a túra. Megtanítja a résztvevőket közösségben élni, odafigyelni egymásra, segíteni egymáson. Bár mára már nagyon szervezett és minden téren átgondolt a kirándulás, még mindig megvan a vad és kalandos élménye, amire idén is nagyon figyeltek a főszervezők – meséli Márton Csaba-Botond, aki idén már negyedik alkalommal vett részt a biciklitúrán.

Hogy mennyire megedzi és megváltoztatja olykor az ember életét egy ilyen kalandos út, arra az egyik első résztvevő fiatal példája az élő bizonyíték. Szülei az első túrára csak azzal a feltétellel engedték el, ha a kísérő autóban ülve megy végig az útvonalon, mivel nagyon sok ízületi problémája volt gyereküknek. A fiatalember azonban, ahogyan általában a kamaszok, nem figyelt oda a szülői aggodalmaskodásra, s amint a városon kívül ért a csapat, kiszállt az autóból, kerékpárra pattant és letekerte az egész távot. Mára már bejárta kerékpárral a világot, s az idei kerékpározóknak már Dél-Afrikából üzente az interneten: milyen jó érzés látni, hogy még mindig folytatják azt a kerékpártúrát, ami által ő is megszerette ezt a sportot.

Nemcsak a résztvevők, de a szülők számára is sokat jelent ez a kirándulás. A túrázók internetes naplóján az egyik szülő elmondja, hogy mivel ma már nincs katonaság, nagyon hasznos egy olyan embert próbáló tevékenység, ahol a fiatalok kicsit megedződnek, s megtanulják, hogy mit jelent a bajtársiasság. Persze néha az irigység hangja is felcsendül egy-egy szülői hozzászóláson keresztül.

„Egyszerre jó és rossz volt látni, amint elbringáztok mellettünk, otthonmaradottak mellett! Jó, mert látszik rajtatok, hogy mennyire örvendtek a túrának, de ugyanakkor rossz is, mivel mi itthon maradtunk.” – nyilatkozza egy szülő az indulás napján, szintén az internetes naplóba.

Több mint 800 kilométer

A túra szervezése, a technikai feltételek, a támogatók változtak, fejlődtek az évek során, de a két kerék és a két láb, az mind a hét alkalommal ugyanaz maradt. Idén már 2–3 hordozható számítógéppel és mobil internetkapcsolattal rendelkeztek a fiatalok, így majdnem minden este beszámolhattak a napi eseményekről, reggel indulás előtt pedig elolvashatták a bejegyzésekhez érkezett hozzászólásokat. A harmincöt résztvevőnek majdnem a fele veterán, azaz olyan személy, aki legalább egy ilyen jellegű túrán részt vett már.

– Mint minden évben, idén is szigorú követelményeknek kellett megfelelniük a jelentkezőknek. Mivel ez embert próbáló kirándulás, már hetekkel a túra előtt nekilátunk az edzéseknek. Naponta letekerünk egy rövidebb útszakaszt, hogy edzésben legyünk, mire nekivágunk a nagy útnak. A tervbe vett útvonalat néhány nap alatt kocsival tesszük meg, hogy ne érjenek bennünket váratlan meglepetések, illetve megnézhessük a szálláshelyeket is. Persze így is adódnak váratlan dolgok az út során, de épp ettől szép és kalandos ez a túra – meséli Solymosi Zsolt iskolalelkész, aki ma már a kollégium aligazgatója.

Idén több mint nyolcszáz kilométert tekertek le a kerékpárosok. Nagyenyed, Gyulafehérvár és Szászsebes érintésével jutottak el Zsilvásárhelyre, majd Petrozsény és Hátszeg felé kerülve érkeztek vissza Tordára, Kolozsvárra. Az útvonal megtervezésénél figyelembe veszik, hogy minél több, történelmi szempontból fontos helyre jussanak el. A kerékpárosok útja gyakran elhagyatott várromok, régi, lepusztulófélben levő épületek mellett halad, innen ered a túra elnevezése is: Pusztuló kövek nyomában. Idén azonban kellemes meglepetésben volt részük, hiszen több olyan épülettel is találkoztak, ami felújítás alatt áll, így tíz év elteltével végre az épülő kövek nyomába is eredhettek.

Beavatás a torockószentgyörgyi csorgónál

Az első állomás, Torockó­szentgyörgy rituális szertartás helyéül is szolgált. A főtéri csorgó vizében keresztelték meg jelképesen a régi bicajosok az újoncokat, belemártva kissé arcukat a vízbe. A beavatási szertartás után egyre nagyobb izgalommal folytatták az útjukat a fiatalok.

Nem csupán a napi kerékpározás edzi meg a kirándulókat, hanem néha a természet szeszélyessége is igazi kihívást jelent. A hatodik napon a Lotru partján vertek tábort. Az eső egyre nagyobb cseppekben hullott, s lassan már nem maradt száraz ruhája senkinek. A helyzetet súlyosbította, hogy az egyre dagadó patak elvitte a fából összetákolt hidat is, elvágva így az utat a tábor és a személygépkocsik között, melyek a tó másik partján maradtak. Solymosi ekkor gondolt egy merészet és nagyot, és gumicsónakba szállt, hogy átszállíthassa az éjszakai táborozáshoz szükséges holmikat a kocsikból. A csónakázás azonban csakhamar vadvízi evezéssé alakult, mivel a víz sodrása majdnem elragadta őt lélekvesztőjével együtt. A problémát végül úgy sikerült megoldani, hogy kötelet vezettek át a folyó fölött, amibe kapaszkodva elkerülhették, hogy a víz sodrása elragadja a csónakosokat.

A kirándulás talán legromantikusabb és legkülönlegesebb napja az volt, amikor a csapat barlangban töltötte az éjszakát. Zsilvásárhelyen a csapat egyik része vonattal, a másik fele pedig autóval vette az irányt a Zsil völgye felé. A főszakács Petrozsényban bevásárolt mindent, ami egy torta elkészítéséhez szükséges. Miután megérkezett a táborhelyre, félrevonult szülinapi tortát készíteni úgy, hogy az ünnepelt ne vegye észre, mire készülnek a többiek. A torta természetesen bicaj formájú volt, a Bolii barlangban, az aznapi táborhelyen nyújtották át az ünnepeltnek. Az éjszakát is itt töltötték, ami talán a legemlékezetesebb este volt számukra.

Derékig a tóba

Amikor már nagyon elfáradt és elcsigázott az ember, mindig fel lehet dobni a társaságot valami őrültéggel. A kerékpártúrán az egyik legfontosabb szabály: mindig arra menni, azt tenni, amit a raj elején tekerő biciklis. Az egyik nap nem túl nagy lelkesedéssel indult. A fiatalok nagyon kimerülten és kedvetlenül ültek fel a kerékpárra. A rajvezető tudta, hogy mivel lehet jobb kedvre deríteni a társaságot. Felült a bringára, és a táborhely melletti patakba hajtott a derékig érő vízbe. A többiek kötelességtudóan követték őt a tóba, azokat is becsalogatva, akik nem fogadták kitörő örömmel az akciót. A társaság jobb kedvre derült, a kerékpárokról lemosta a sarat a patak vize, s mint később kiderült, az átázott ruhák kimondhatatlan hűsítő hatással voltak mindenkire a tűző nyári napon.

Az utolsó napon, ismét Kolozsvár felé közeledve, már a hazatérés izgalma lett úrrá a kirándulókon. Visszaérkezve a kollégium udvarára, különleges meglepetésben volt részük. A szülők, barátok terített asztallal várták őket. Mindenféle finom ropogtatnivaló és hűsítő sorakozott az asztalon, amit kimondhatatlanul jó étvággyal fogyasztottak az elcsigázott túrázók.

Amikor az ember megéri az úgynevezett „bezzeg az én időmben”kort, akkor gyakran mondja az ifjú generációra, hogy lusták, elpuhultak, kevés mozgásban van részük, és csak az elektronikus kütyük kötik le a figyelmüket. A biciklitúrások példája bizonyítja, hogy a mai fiatalok között nem csak szájbergyerekek élnek. Akadnak olyan fiatalok is, akik szeretik a kihívásokat, akik számára egy embert próbáló túra valóban jellemfejlesztő tevékenység, ami tartalmas kikapcsolódást is jelent egyben. Ők térben is el tudják már helyezni Erdély jelentősebb településeit, nem csupán a műholdas térképen.

Kalotaszegi csillagok találkozója: mézeskalács, hímzés és kimonó

Címkék

citera, matyó hímzés, mézeskalács

Magyargyerőmonostoron tartotta idén tizedik alkalommal megszervezett régiók találkozóját a Bokréta kulturális egyesület. A Kalotaszegi Csillagok nevet viselő rendezvényen igen széles skálán sikerült bemutatni a népművészeti értékeket. A rendezvényen termékbemutatás mellett több előadás is vonzotta az érdeklődőket. Ezekből többek között azt is megtudhatták a résztvevők, hogy miért tesznek tükröt a mézeskalácsszívre, honnan ered a matyóhímzés neve, és mennyi idő alatt sajátíthatja el egy felnőtt ember a rovásírás technikáját. Az előadások mellett kulturális események gazdagították a programot. Meleg Vilmos nagyváradi színművész hazafias és vallásos verseket szavalt, a szilágysomlyói Szederinda citerazenekar népdalokat adott elő, a mákófalvi amatőr színjátszó csoport pedig vidám színdarabot mutatott be az est folyamán. A vasárnapi záró istentiszteleten rendhagyó módon citerakísérettel énekelte a gyülekezet a zsoltárokat.

A vendégek egy része már pénteken este megérkezett Magyargyerőmonostorra, s vacsora után a szálláshelyük felé vették az irányt. Szombaton délelőtt a meghívottak már teljes létszámban vettek részt a kiránduláson, amelynek során megtekintették a magyarvalkói református templomot. A rövid kitérő után a jelenlévő egyesületek és alapítványok közös megbeszélése következett, majd elkezdődött a délutáni előadás-sorozat. A Bokréta Kulturális egyesület elnöke, Kovács Pali Ferenc miután köszöntötte a megjelenteket, elmondta: hálás amiatt, hogy az egyesület immár tizedik alkalommal meg tudta szervezni a régiók találkozóját, és idén sem hagyott alább az érdeklődés.

Árpád apánk és a 3D-s mézeskalács

Az első előadáson Pető Anna mezőkövesdi mézeskalács-készítő mesélt az édesség készítésének történetéről. Elmondta, hogy eredetileg a mézeskalácsot úgynevezett ütőfákkal készítették: beleütötték a tészta anyagát, amely kihozta a kívánt formát. A hagyományosan készített mézeskalácsot nem színezték, de sokkal jobban kidíszítették, mint a mai süteményeket, amelyek viszont sokkal színesebbek. Kiderült az is, hogy miért tesznek a mai napig is tükröt a hagyományos mézeskalácsszívek közepébe. Erre sokféle magyarázat létezik, de az egyik legérdekesebb hagyomány szerint, amikor Árpád lelkesítő beszédet tartott a honfoglaló magyaroknak lóháton, akkor a nyakában lógó ékszer medáljai – az uralkodásnak és hatalmának szimbólumai – úgy csillogtak a napfényben, mint a tükör. Amikor régen egy legény mézeskalácsszívet ajándékozott a kedvesének, az édességen csillogó tükör a férfiúi erőt és az oltalmazás szándékát jelezte. Pető Anna elmondta, hogy számos termékbemutatón járt már, ahol külföldiek is részt vettek, de azt tapasztalta, hogy csupán a magyaroknak jelent valami többet a mézeskalács, mint díszes édességet. Egykor ez számított az igazi vásárfiának. Amikor még a cukor nem terjedt el annyira a hétköznapi használatban, gyakorlatilag a mézeskalács volt a gyerekek számára az egyedüli édesség.

Amiképpen a díszítő népi művészetben, a hímzésben és a varrásban, úgy a mézeskalács készítésben is megtaláljuk a hagyományos formákat. A lányok a szívecskét vagy a pólyás baba formájú édességet, míg a fiúk a huszárt ábrázoló mézeskalácsot kedvelték a leginkább. Ma már persze változnak az igények és a megrendelések, így készítenek Spongya Bobos vagy Micimackós mézeskalácsot is. Úgy tűnik, ez az édességféle is reneszánszát éli, mert a különféle jellegtelen ajándékok helyett egyre divatosabb az ifjú párnak például mézeskalácsszívet ajándékozni. Születésna­pokra gyakran rendelnek térbeli formát ábrázoló süteményt, mint például a házikót vagy mozdonyt formázó mézeskalácsot.

Mátyás király és a matyó hímzés

Szintén Mezőkövesdről látogatott el a rendezvényre Keszi Mária, aki a népi hímzés hagyományairól beszélt. A matyó hímzés nevének eredetével kapcsolatban elmondta, hogy Mátyás király annak idején városi rangra emelte a települést, ami miatt igen közkedveltté vált a Mátyás név. A gyerekeket gyakran becézték Matyónak, s a környékbeli protestáns falvak népe emiatt nevezte el a Mezőkövesden, Tardon és Szentistvánon élő katolikus embereket matyóknak. Ez a ragadványnév került aztán be a hétköznapi szóhasználatba.

Mivel a mezőségi emberek meglehetősen szerény körülmények között éltek, gyakorlatilag a vászonba varrták az álmaikat. Az asztalterítőkre, párnavégekre hímezték a boldogság madarának motívumát, vagy például a kötényre cipőformát hímeztek a szegény emberek, akik még lábbelit sem viselhettek. A mintákat eredetileg csupán fehér cérnával hímezték, később a színes fonalak elterjedésével váltak tarkává a matyó hímzés motívumai is. A múlt század elején annyira túlzásba estek a népviselet díszítésében a Mezőkövesdiek, hogy az egyház szigorú intézkedéseket vezetett be. A módosabb emberek nem csupán hímzéssel, hanem mindenféle színes fémmel is díszítették ruhájukat. A szegényebbek csak nagy nélkülözések árán vehették fel a versenyt a tehetősebbekkel, ezért néha még a szájuktól is megvonták a falatot, hogy ők is csillogó ruhát ölthessenek magukra. Innen ered a mezőségi mondás is: „hadd korogjon, csak ragyogjon”. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, 1925. február 27-én kiadta az egyház a rendeletet, hogy a fémdíszítéses ruhákba öltözött emberek nem léphetnek be a templom ajtaján, ezért amikor az emberek templomba mentek, levagdosták és elégették ezeket a díszítéseket. A „ragyogó égetés” néven ismertté vált rendelet végül határt szabott a féktelen magamutogatásnak.

Keszi Mária elmondása szerint akkoriban másban is megnyilvánult a módosságra való törekvés. A lányok gyakran csak az oltár előtt ismerték meg a jövendőbelijüket, mivel a házasságkötésben nem az érzelmek, hanem a föld megtartásának kényszere diktált. Elmesélt egy esetet, amikor a fiú többször is eljárt egy leányos házhoz, de a kiválasztott személy nem tudhatott semmit a készülő frigyről. Az édesapa azt mondta a leányának, hogy a legény a tehenet akarja megvásárolni. Amikor az oltár előtt az ara felismerte a legényt, akkor csak ennyit mondott szegény leány: hát, akkor én voltam az a tehén! A kirívó esetek ellenére a mezőkövesdi emberek nagyon szorgalmasak és dolgosak. Kis Zoltán harmincéves korában költözött Miskolcról a mezőségi településre, már több mint tíz éve él ott, és elmondása szerint itt tanulta meg igazán, hogy mit jelent a kétkezi munka.

A vetített képes előadásokon Vas Géza képeit tekinthette meg a közönség. A fényképeken keresztül a szerző bemutatta a kalotaszegi népviseletet, a gyermekkori viselettől kezdve egészen a lakodalmi öltözetig. Szintén vetítés által ismerkedhettek meg a résztvevők Vas Géza kazettafestői és restaurátori munkásságával. A művész ezután előadott egy hosszabb részletet Kós Károly Varjú nemzetség című írásából, amely elmondása szerint az egyik legmeghatározóbb regény az életében, és kifejezte: milyen öröm számára, hogy éppen itt idézheti fel az említett művet, amely a település lakosairól szól.

Japán népviselet Kalotaszegen

Érdekes színfoltot jelentett az előadások sorában Seiko Tanizaki japán néprajzkutató előadása. A japán népviseletet, a kimonót mutatta be, és elmondta, hogy a második világháború után egyre kevesebbet hordják a japánok a népviseletet. Különleges ünnepek alkalmával, újévkor, vagy a halottak napján, amit ők augusztusban tartanak, még magukra öltik ugyan a kimonót, de sajnos az amerikai stílusú öltözködés a divatos a szigetországban. A második világháború nem csak a népviseletre, de az emberek táplálkozási szokásaira, mentalitására is nagyon rossz hatással volt. Nagyon kevesen gyakorolják ősi vallásukat, a sintoizmust vagy a buddhizmust. A hagyományos japán ételek helyett is egyre inkább a gyorséttermi ételeket részesítik előnyben. A japán hölgy egyben székely asszony is. Egyetemista korában kezdett érdeklődni a magyar néprajz iránt, és először Budapesten, majd Kolozsváron tanult néprajzot. Itt ismerkedett meg jelenlegi férjével, hétéves gyermekükkel jelenleg Székelyudvarhelyen élnek. Arra a kérdésre válaszolva, hogy szerinte melyik nyelv nehezebb, a japán, vagy a magyar, elmondta: az írás japánul, a fogalmazás magyarul nehezebb. Egy átlag polgár a több ezer japán írásjelnek csupán egy részét ismeri, és a hetedik vagy nyolcadik osztály elvégeztével jut oda, hogy például egy újságot elolvasson.

A vetített képes előadások után a résztvevők átvonultak a régi parókia udvarára, és az est a szabadban folytatódott. Meleg Vilmos nagyváradi színművész hazafias és vallásos verseket adott elő. A több mint félórás pódiumműsort figyelemmel és némi meghatottsággal hallgatta végig a közönség. Az est egy vidám színdarabbal folytatódott. Mákófalváról érkeztek a színjátszócsoport tagjai, akik Zilahi Lajos Szénapadlás című vidám jelenetét adták elő. Ezután kalotaszegi népdalokat énekeltek azok a mákófalvi asszonyok, akik egyben a finom ételeket is főzték a vendégeknek, kétszeres tapsot aratva ezáltal a közönségtől. Kudor István, a Bokréta Egyesület alelnöke emléklapokat adott át az előadóknak.

A Szederinda citerazenekar zárta az estet néhány népdal és komolyzenei feldolgozás előadásával. A zenekar másnap a templomban is fellépett. Az istentiszteleten a gyülekezet rendhagyó módon ezúttal nem orgona-, hanem citerakísérettel énekelte közénekként a 25. zsoltárt. A zenekar vezetője, Gáspár Attila zenetanár elmondta, kevesen tudják, hogy Kölcsey a Himnuszt eredetileg a 130. zsoltár dallamára írta, így ennek megfelelően énekelték el a citerás fiatalok a nemzeti imádságot. A zenekarvezető azt is közölte, hogy egykor a zenét és költészetet nem lehetett különválasztani. Arany János versei azért annyira ritmusosak, mert mindegyiket egy magyar népdal dallamára írta. A Walesi bárdokat pedig egy régi skót ének dallamára szerezte a költő. Az ősi zsoltárok ezen a régi hangszeren páratlan akusztikai hatást nyújtottak az istentisztelet résztvevőinek.

Előadás után azt is megtudhattuk, milyen nagy hatást gyakorol a hangszertanulás a fiatalokra. A zenekar tagjai általános iskolás gyerekek, akik másodikos korukban ismerkedtek meg a citerával. Azóta Kézdivásárhelytől Bécsig bejárták a nagyvilágot, és előadták a magyar népi és vallásos énekeket. Gáspár Attilla elmondása szerint sokkal nyitottabbak és szélesebb látókörrel rendelkeznek ezek a fiatalok, mint a velük egykorúak. A zene, a számos idegen helyen történő fellépések által egyszerűen kinyílt számukra a világ. A találkozó végén Sinkó Kalló Katalin kifejezte háláját aziránt, hogy a rendezvényen minden szépen és rendben zajlott le. Megköszönte az előadók és a hallgatóság részvételét, de elmondása szerint elsősorban Istennek ad hálát azért, hogy mindenki épségben megérkezhetett és minden békében zajlott le.