Címkék
És mivel árulók, és gonosztevők uralkodtak néha felettem így történhetett, hogy kívül rekedtem a saját hazámon. Nem, nem revizionista felhangot szeretnék megütni, az nem a kenyerem, csupán a héten nagy örömömre kicsit megelőzve Tempfli atyát én is megkaptam a magyar állampolgárságot. Már előtte egy héttel felhívtak, s magamban azon morfondíroztam, hogy vajon mit is fog jelenteni nekem ez az új státusz. Igazság szerint, ha az egyik konzul, aki jó barátom nem biztatott volna, akkor ki tudja, hogy mikor kerítettem volna rá sort. Talán soha. Így azonban összeszedtem én is év elején a szükséges iratokat, és leadtam. Ebből ne legyen baj. Ha én nem, talán majd a gyermekeim hasznát veszik annak, hogy igazi magyarok lettek. Szóval magamban tanakodtam, hogy mitől lesz más, vagy új ez az élethelyzet. Nagyobb magyar leszek-e attól, hogy papírom is van róla? Kíváncsian vártam, hogy milyen is lesz majd a ceremónia. Aztán igazság szerint akkor jöttem rá, hogy mit is jelent számomra ez a dolog, amikor a konzul megszólította az egybegyűlteket: kedves honfitársaim!
Ekkor döbbentem rá arra, hogy eleddig bármilyen alkalommal szólította meg egy közjogi méltóság a nemzetet, nekem soha nem mondott semmit ez a köszöntés. Valahogy furcsán, másképp csengett most ez a szó. És annak is örvendtem, hogy kifejtette a konzul: semmivel nem több az, akinek megvan az állampolgársága, mint az aki nem igényelte. Milyen igaz, valóban nincs különbség. Csupán számomra csengenek másként bizonyos szavak, attól még ugyanaz maradok, aki voltam.
Aztán arra gondoltam, milyen jó lenne, ha papírral, vagy papír nélkül, de normális magyarok tudnánk lenni. Van ugyanis a magyar fajtának két fő tábora. Az egyik a szabadosok tábora, akik felszisszennek a himnusz hallatán, sokallják a miniszterelnök háta mögött lógó nemzeti színű lobogókat, tetemcafatnak nevezik a szent jobbot, s mesebeli tojó szárnyasnak a turult. Ők azok, akik éltetik Kolozsvár főterének egyen-szürkévé alakítását, akik nácikat látnak mindenfele. Az ember általában elfogadja azt aki, ami. Férfinak, nőnek, fehérnek, feketének, lengyelnek, románnak, magyarnak. Legjobb esetben. Ha valaki elégedetlen, netalán meghasonló önmagával szemben, azt a pszichiátriai úgy nevezi: skizofrénia.
Aztán ott van a másik tábor is. Az Árpádsávosok, gárdisták, az őrültmagyarkodók, akik szerint Jézus magyar volt, sőt talán még Ádám és Éva is. Aki állandóan önmagát helyezi előtérbe, aki mindenki másnál nagyobbnak, szebbnek, jobbnak tartja magát, azt pedig szintén a pszichiátria nevezi narcisztikus személyiségzavarnak.
Hogy melyik súlyosabb lelki probléma a másiknál, annak elbírálását inkább a pszichológusokra bíznám. Én inkább csak halkan és szerényen tenném fel a kérdést: muszáj túlzásokba esni, muszáj táborokra osztani az amúgy is megosztott, sokszor szűklátókörű kis nemzetünket? Nem lehetnénk, mindenféle jelző, gúnynév, vagy politikai hovatartozás megnevezése nélkül egyszerűen csak magyarok?
